Volt egyszer egy kislány... Egy gyönyörű, aranyfürtökkel rendelkező csöppség. Na EZ voltam én. A szüleim büszkén álltak mellettem a tanulmányi eredményeim miatt, hogy jó gyerek voltam, ilyesmik.
De minden megváltozott akkor, amikor 14 éves lettem. Rossz társaságba keveredtem, befestettem a hajam feketére, és depressziós lettem.
Elvesztettem a bátyámat. Ez volt az első fájdalom ami ahhoz vezetett, hogy ilyenné váltam. Alkoholista lett, aztán elkezdett cigizni, majd a drog rabjává vált. Jó kis kombináció, nem?
Még így is... ott voltunk neki. Bármiben számíthatott volna ránk, de Ő inkább a kábítószereknél lelte meg az örömét. Tisztában volt vele, hogy ez így nincs rendben, változtatni kéne de nem bírta abbahagyni.
Ez lett belőle... ami az én pusztulásomhoz vezetett.
Akkoriban nem igazán értettem, hogy miért nem lehet abbahagyni? Csak leteszed és kész. Később rájöttem az igazságra.
Ugyanarra a helytelen útra tévedtem, amelyet a bátyám is megjárt.
Elkezdtem inni. Cigizni. Drogozni. Tudtam, hogy nem kéne, de nem bírtam leállni. Az akaraterőm elszállt és csak a boldogságot jelentő tárgyak maradtak. Éreztem, hogy egyedül maradok, mindenki szép lassan kilépett az életemből. Emiatt még jobban magamba fordultam, és minden csak tovább rosszabbodott.
Gyengültem. Testileg, és lelkileg is.
Egyszerűen tönkretettem magam.
Ennek pedig az lett a következménye, hogy 2015. október 29-én meghaltam.
Adél azt hitte, azért hall beszélgetést a fal túloldaláról, mert a szorgalmi időszak és a közeledő szakdolgozat leadási határidő teljesen lefárasztotta. Vagy a szomszédokat hallja - bár az első emeleten lakik és nincs falszomszédja. Aztán, amikor megismerkedik a kissé szélhámos és levakarhatatlan Daliával, a fiú nagy kegyesen közli vele, hogy szó sincs erről, Adél egyszerűen szellemsuttogó és képes látni-hallani a holtakat. Ami totál hülyeség, mert Adél még életében nem látott egy szellemet se, már ha léteznek egyáltalán. Mert nem léteznek, ahogy boszorkányok sem, hiába állítja Dalia. Ugye?