Blood in my veins

PROLÓGUS

-Zoé! Kérlek várj!-rohant utánam.
-Hagyj békén! Soha többet nem akarlak látni!
-Hallgass meg légy szíves! Megmagyarázom.-Bence utolért és megfogta a karom.
-Zoé, állj meg!
-Engedj el!-kiabáltam, közben próbáltam kirántani a kezem a szorításából.
-Ez nem úgy történt, ahogy te gondolod.
-Nem érdekel, hogy hogy történt, nem érdekel, hogy miért történt. Sőt. Most már te sem érdekelsz.-kihúztam a karom a kezei közül és hátat fordítva indultam tovább.
-Kérlek!-lépett utánam és ismét a kezemért nyúlt.-Én..szeretlek.-a szó hallatán visszafordultam. Hihetetlennek tűnt számomra, hogy kimondta. Ott álltunk egymással szemtől szemben. A szemem megtelt könnyekkel.
-Nem én kezdeményeztem. Higgy nekem Zoé, kérlek!-éreztem ahogy a könnyeim végiggördültek az arcomon. A történtek ellenére is hihetetlenül szeretem őt. Legszívesebben a karjaiba borultam volna és öleltem volna hosszú percekig. A könnyeim szüntelenül potyogtak. Bence közelebb húzott magához és ujjaival letörölte a könnyeket, majd kezével megszorította a kezeimet.
-Szeretlek.-ismételte meg újra a korábbi kijelentését. Magához húzott és átölelt.
-Nem akarlak elveszíteni.-suttogta a fülembe-Ne haragudj!
Kísértésbe estem. A szívem ellentmondásba került az eszemmel. Vettem egy mély levegőt, majd levettem a kezeit a derekamról.
-Felejtsük el egymást, jó? Mindkettőnknek jobb lesz így.-hazudtam. Egyikünknek sem lesz így jobb. Bence felsóhajtott, de már nem ellenkezett. Tudta, úgyis hiábavaló. Lehajtottam a fejem, majd felnéztem. Találkozott a tekintetünk. Úgy álltunk ott egymással szemben, akárcsak két idegen. Közel volt hozzám és mégis távol. Egyszerre éreztem iránta mindent és semmit. Utálom, mert szeretem. Átvert, becsapott, kihasznált, de én szeretem. Szeretem és szeretni is fogom, amíg csak élek. A gondolataim mellett elfeledkeztem az időről, szólt a csengő.