"- Maradhatunk így mindig? Csak feküdj itt mellettem és mesélj a könyveidről, és teljen el így az életünk, jó?
- Tudom, hogy valójában te sem erre vágysz, te drága lány. Csak most elkeseredett vagy és szomorú, és kell egy kis idő, amíg visszatalálsz önmagadba. De a jelent addig sem lehetséges befagyasztani.
- A történelem rossz oldalán állok akkor.
- Ezt épp rólad nehezen tudom elképzelni."
Trish nem feltétlen álmodozik arról, hogy a gimi utolsó félévében találjon rá a szerelem. De ha mégis így alakulna, csakis olyan jelölt jöhetne szóba nála, aki legalább annyira vágja a deriválást és az objektumorientált programozást, mint ő. Aki megtalálja a közös hangot a kocka baráti körével. És természetesen aki megérti, hogy Trish szeptemberben garantáltan el fogja hagyni az elmaradott kisvárosát, hogy beteljesítse szülei félbeszakadt karrierjét, és az MIT-n váljon a legkeresettebb informatikai szakértők egyikévé.
Mondani se kell, hogy nem ilyen fiú akad az útjába.
Gilbert úgy öltözködik, akár egy törikönyv illusztrációja a századeleji divatról. Kereken száz évvel ezelőtti zenéket hallgat, az elveszett nemzedék íróinak kifejezéseit használva beszél, és nem viccel, amikor azt mondja, igazi, tárcsázós telefonja van. Továbbtanulás helyett egy feltörekvő jazzbandát szeretne sikerre vinni, és Boglárkának nevezi el idegen lányok gumikacsáját.
Kettejük közt egyből szikrázni kezd a levegő, az időzítésük azonban rosszabb nem is lehetne. Az egy dolog, hogy Trishnek mennyi előítéletét kell felülvizsgálnia, vagy hogyan kell szembenéznie az érzelmi lavinával, amit a baráti körében elkerülhetetlenül elindít. De hamarosan utoléri az a felismerés is, hogy eddig biztosnak hitt jövőképe is mennyire ingatag lábakon áll valójában. A felnőtté válás pedig ritkán megy olyan tempóban és irányban, ahogy azt az ember előre elképzeli...