Hullanak az angyalok

"Levi szobájában ülve hallgatta a folyosókon lévő sürgölődést, lábbak csattanását, ideges kiáltásokat, kardok egymás csapódást. Furcsa de ez már neki a megszokott volt, teljesen normális helyzet lett mára már, hogy az éjszaka közepén riasszák őket. A titánok, Levi legnagyobb bánatára, nem aludtak. Az ideiglenes szállásukat átjáró hangos moraj nem halkult. Viszont a hadnagy még mindig nem tett semmit, csak bámult maga elé és az álmán törte a fejét. Minden szerette benne volt akik eddig meghaltak. Segítségért kiáltoztak, haldokoltak, viszont ő nem tett semmit. Emlékezett a hatalmas tépett angyalszárnyaira, ahogy fentről nézte szenvedésüket. Nem tehetett semmit, egy magasabbról jövő hang megtiltotta, hogy tegyen akármit is. Az, akit az emberek az ártatlanok védelmezőjének tartottak, nézte ahogy az általa teremtett világ elpusztul, mert élvezte. Levi emlékezett, hogy mondott valamit és cselekedni akart, de ekkor összezúzódtak a szárnyai és zuhanni kezdett.
Beleborzongott a gondoltba, hogy ő egy angyal legyen, nem hitt semmi ilyesmiben, csak az emberiségben. De abban rendíthetetlenül."