A város fölött már órák óta esett az eső, de Léna még mindig ott állt a híd alatt, a festőállványa előtt. A színek elmosódtak a vásznon, mintha a világ maga sírna vele. Nem tudta, miért festi újra és újra ugyanazt az arcot-egy arcot, amelyet soha nem látott, mégis úgy érezte, valahol a sötétség mögött létezik. Az árnyak között mozgás támadt. A levegő vibrálni kezdett, mintha valami ősi erő feszítette volna szét a valóság szövetét. A híd alatt megrepedt a kő, fény nélküli, fekete energia tört elő belőle, és egy alak lépett ki a sötétségből. Magas volt, arcán éles vonások, tekintete egyszerre hideg és túlvilági. A bőre mintha árnyékból készült volna, mégis emberi formát öltött. Ő volt Azhar, a démonok hercege, aki évszázadok óta aludt, bezárva saját birodalma mélyére. Most azonban egyetlen dolog rángatta vissza a világba: egy festmény, amely egy emberlány kezéből született, és az ő arcát ábrázolta. Léna megdermedt, amikor a férfi tekintete rá emelkedett. - Te... - szólalt meg Azhar hangja, amely sötéten és mélyen csengett. - Ki idézett meg? Léna csak ennyit tudott kinyögni: - Én... csak festettem egy álmot. Azhar lassan közeledett, s ahogy megállt előtte, a démon herceg első alkalommal érzett valamit, amit évszázadok óta elfeledett. Érdeklődést. Vonzódást. És egy tiltott, veszélyes kíváncsiságot... egy ember iránt.
Più dettagli