A Perzselő-homok Testvérei

Sziasztok olvasók és mindenki más egyéb. Itt van életem első irománya, melyet unalomból dobtam össze réges-rég. Nem rég akadtam rá, és gondoltam felteszem. Nem valami nagy cucc, de remélem lesz aki elolvassa.. :3

A homokvihar elvonulóban volt, halottakat hagyva maga után. Orkok és emberek.
Egy egész hadsereg lelte halálát itt a perzselő sivatag hatalmas pusztaságában. Egy erre járó azt hinné, hogy ádáz, vad csata dúlt a két nép között, és egyik fél sem győzedelmeskedett a másik felett. Pedig a valóság más. Sokkal borzalmasabb történt mint egy egyszerű küzdelem.
A halottakon látszik, hogy szörnyű véget értek. Lelkük megsemmisülten bolyong a forró homok buckái között, arra várva, hogy megbosszulják a kegyetlen végüket.
Felemelem a fejem, vadul sajog minden porcikám. Körülöttem szétroncsolt tetemek és szanaszét hagyott végtagjaik heverésznek a vérben áztatott homokban. A homokvihar tovább tombol a horizontnál Uri'Ughar hegyeit verdesve, de itt még sincs szél. Nincs egy árva szellő sem. A déli nap vadul tűz, de nem ad forróságot, nincs sem hideg, sem meleg. A közelben, tőlem néhány méternyire, pár fekete madár lakomázik a halott testekből, sőt az egyik elesett még él, legalábbis mocorog. Magatehetetlenül üvölt, miközben élve kiszaggatják a belsőségeit, de hangja nem ér el idáig. Csend van, ordibáló csend, megállt az élet. Umbragin szolgái lesújtottak, irgalmatlan halált hagyva maguk után. Csak én lélegzem, csak én élek... még.