forti44
I. fejezet - A meghívás
A hó három napja esett megállás nélkül.
Nem nagy pelyhekben, ahogy az ember a karácsonyi képeslapokon elképzeli, hanem apró, éles kristályokban, amelyeket a szél úgy hajtott végig a hegyoldalon, mintha valami láthatatlan kéz szórná őket az égből. Az út már rég eltűnt alattuk. A fenyők alsó ágai roskadoztak a súlyuk alatt, és a hegyek között olyan csend honolt, amilyet csak a tél tudott létrehozni.
A kastély mégis ott állt.
Fekete sziluettként emelkedett ki a hómezőből.
Veyr-kastély.
A helyiek csak így nevezték.
Nem szerették kimondani a nevét.
Aki ismerte a történetét, annak nem volt rá szüksége, hogy magyarázatot keressen. Aki pedig nem ismerte, az előbb-utóbb úgyis megtanulta.
A kastély több mint kétszáz éve állt a hegy tetején. Tornyai olyan magasra nyúltak, hogy a köd gyakran körbeölelte őket, az ablakai pedig messziről úgy néztek ki, mint egy-egy vak szem a sötétben.
Aznap este azonban hét ablakban fény gyulladt.
Hét vendéget vártak.
Az első autó valamivel este hat óra után érkezett.
A fekete jármű lassan kapaszkodott felfelé a havas úton, kerekei alatt ropogott a friss hó. A vezető kétszer is megállt, mert az út szélén már alig lehetett megkülönböztetni az úttestet a szakadéktól.
A hátsó ülésen ülő férfi egyszer sem nézett ki az ablakon.
Alaric Veyne harminckilenc éves volt, és mindig úgy öltözött, mintha valaki éppen fényképezné.
Sötét kabátot viselt, alatta fekete öltönyt, a csuklóján egy egyszerű, de drága órával.
Amikor a kastély kapuja feltűnt előtte, végre felemelte a tekintetét.
- Ez még mindig itt van - mondta halkan.
A sofőr a visszapillantó tükörből ránézett.
- Ismeri a helyet?
Alaric elmosolyodott.
- Sajnos.
A kapu magától kinyílt.
Alaric homloka enyhén ráncba szaladt.
- Nem kellene működnie.
- Tessék?
- Semmi.
Az autó továbbhaladt.
A kastély főbejárata előtt egyetlen