Fogadás ʰʸᵘⁿⁱⁿ [✓]

| 42. rész - Mit vársz? |

-Ki vagyok hangosítva? - kérdezte Chan, majd forgatni kezdtem a szemeim.

-Nem. Az agyam összeköttetésben van Jeongin agyával, így bennem is tudatosulnak a szavaid. - válaszoltam. - Ki vagy hangosítva, igen.

Jeongin kérlelve nézett rám, majd akaratlanul elmosolyodtam.

-Jeongin, csak veled szeretnék beszélni. - közölte Chan.

-Magánügy. - szólaltam meg Jeongin helyett.

-Jeongin. - emelte fel Chan a hangját.

-Te csak ne emeld a hangod Jeonginra. - emeltem fel én is a hangom.

-Elég legyen már. - csattant fel Jeongin is. - Ne haragudj Chan. - kért bocsánatot. - Hyunjin, te meg fogd már vissza magad.

Egy nagyobb sóhajtás után bólintottam egyet, majd minden erőmmel azon voltam, hogy ne szólaljak meg. Jeongin és Chan kisebb vitába keveredett, mivel Jeongin szerette volna, hogy én is halljam a beszélgetést, viszont Chan ezt nagyon nem díjazta.

-Később visszahívlak. - morogta Chan, majd Jeongin elnémult.

-Hívd, de ma már ne. Nem ér rád az este, mert velem lesz. Sőt tudod már most is velem van. Vagyis inkább... Nálam. - javítottam ki magam.

-Nálad?

-Igen, Jeongin itt alszik nálam. Vagyis inkább velem. - javítottam ki ismét magam. - És mielőtt megkérdeznéd, hogy miért... Tudod Jeongin és én együtt vagyunk. Ez a mi jó hírünk. - meséltem.

Jeongin tehetetlenül ült tovább, majd beletörődve legyintett egyet. A következő pillanatban Changbin kíváncsian lépett be a nappaliba, majd Jeongin a szája elé tette a mutatóujját, így Changbin szótlanul lépkedett közelebb.

-Mi? - kérdezte halkan Chan. - Jeongin neked elment az eszed? Látszik, hogy sokat voltam távol tőled.

-Neked ment el az eszed. - förmedtem rá. - Megcsaltad, mit vársz? Hogy visszamegy hozzád? - kérdeztem.

-Igen, ebben reménykedtem. Megbántam mindent és még mindig szeretem. Az én jó hírem pedig az, hogy hétfőtől újra oda fogok járni iskolába, ahová Jeongin. - mesélte, amit már én is tudtam, végül Jeonginra néztem, ki lesütött szemekkel ült tovább. - Megértelek Jeongin. Hibáztam, így megérdemlem ezt. Viszont te is hibázhatsz. Én visszavárlak, s elfelejtem azt, hogy mással vagy most. Újrakezdhetjük, mintha mi sem történt volna.

Jeongin egy szót nem szólt. Nem tudtam, hogy most keresi a szavakat, vagy azon gondolkozik, hogy hogy ne legyen bántó a visszautasítása, viszont egyre jobban készített ki a szótlansága. Már a rémületbe kergetett. Csak remélni tudtam, hogy nem azon jár az esze, hogy ki mellett maradjon.

-Chan, én sok mindent köszönhetek neked. Tényleg szebbé tetted akkor az életem. - kezdte el Jeongin. - De én nem tudnám elfelejteni a tetted. Ráadásul leléptél utána és nem is jelentkeztél sokáig. Ha... - folytatta, de nem tudta befejezni.

-Jó, hétfőn visszatérünk erre. - vágott Jeongin szavaiba Chan, majd rögtön bontotta is a hívást.

Felhúzott szemöldökkel figyeltem a bontott hívást jelző telefont, majd lassan Jeonginra tereltem a tekintetem.

-Ugye nem akarsz visszamenni hozzá? - kérdeztem.

-Szerettem Chant, de most téged szeretlek. Ha nem érti meg, az nem az én problémám. - mosolyodott el kínosan.

Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, majd halványan elmosolyodtam.

-Hallottam, hogy Hyunjin elmondta, hogy együtt vagytok. Te pedig Jeongin azt mondtad, hogy nem tudod elfelejteni a tettét. Ettől függetlenül hétfőn vissza akar erre térni. - foglalta össze Changbin. - Mit nem ért abból, hogy nem? - kérdezte.

-Hagyjuk ezt. - sóhajtott Jeongin. - Majd hétfőn újra neki kezdünk ennek.

Changbin pedig egyből terelni kezdett. Teljesen más témába kezdett, amibe Jeongin egyből csatlakozott is. Beszélgetni kezdtek, viszont én csak csendben hallgattam őket. Nem tudtam tovább lépni, ahogyan felfogni sem tudtam Chan szavait.

Miért nem adod fel? Egyáltalán feladod valaha? Nem hat meg téged a szavam, de még Jeonginé sem...

-Mi lenne, ha játszanánk? - dobta fel az ötletet Changbin.

Mindketten belementünk Changbin javaslatába, így felpattant és elhagyta a nappalit.

-Nagyon otthonosan mozog. - mosolyodott el Jeongin.

-Sokat van itt. - meséltem. - Te is érezd magad otthon. - mosolyodtam el.

Miután Changbin visszatért, letette a kanapé előtt lévő asztalra az UNO-t, majd leült a földre. Hiába akartam a fotelt oda tolni hozzá, neki semmi nem kellett. Még a párnát is visszautasította.

-Akkor ülj a földön. - vontam meg a vállam, majd Jeongin egy kicsivel távolabb ment tőlem, hogy véletlenül se lássuk meg majd egymás lapjait.

-Max egy óra, aztán én szerintem elindulok haza. - szólalt meg Changbin, miközben keverni kezdett.

-Egyszer többen is összeülhetnénk. - mondta Jeongin, majd felé néztem. - Jöhetne Minho, Jisung és Felix is. - gondolkozott el.

-A te barátaid a mi barátaink is. - mosolyodtam el. - Csak ne akarjon megölni egyik se. Minho sem volt kedves az elején.

-Ők nem akarnak. - nevetett fel Jeongin.

Changbin eközben már osztotta is a lapokat, nem sokkal rá pedig elkezdtük. Az elején szótlanul raktuk a lapokat, vagy éppen húztunk, végül már egyre többet nevettünk együtt, ahogyan egymáson is.

Körülbelül az ötödik körnél járhattunk, mikor Changbin letette az utolsó lapját, ami még plusz két felhúzandó lapot is jelentett nekem. Már egy ideje folyamatosan ütöttük a lapokat, s a felhúzandó kártyák száma egyre csak nőtt és nőtt. Changbin pedig még mindig tudta hova fokozni.

-Ez szomorú. Most húzhatsz fel tízenkét lapot. - mondta visszatartott nevetéssel Jeongin.

-Te meg tizenhatot. - dobtam rá a kártyát, amivel tovább ütöttem, s reménykedtem, hogy Jeongin nem folytatja tovább.

-Hyunjin. - kezdett el nyöszörögni, ami egyértelművé tette, hogy azt a mennyiséget ő fogja felhúzni.

-Most megkönnyebbültem, hogy Jeongin nem tudja tovább ütni. - kapott a szívéhez Changbin, ami miatt mosolyogni kezdtem.

Changbin végül egy óra múlva tényleg kijelentette, hogy hazamegy. Jeonginnal az ajtóhoz kísértük, majd miután elköszöntünk egymástól elhagyta a házunkat, így újra kettesben maradtam Jeonginnal.

-Mit csináljunk? - kérdeztem tőle, miután visszacsuktam az ajtót.

-Nem tudom. - válaszolt, miközben elfordítottam a kulcsot a zárban.

-Több mindent is csinálhatunk. - néztem rá mosolyogva. - Sok időnk van.

-Először is nem vacsorázunk? - kérdezte.

Egy bólintással adtam meg a választ, majd közelebb léptem hozzá, végül átöleltem. Szorosan tartottam magamnál, s behunyt szemekkel tettem a fejem a vállára. Miután Jeongin viszonozta a tettem a szívem hevesebben kezdett el verni, majd egy aprót sóhajtottam.

Nem olyan rég, mikor vígasztalásként öleltelek ezt a pillanatot szerettem volna. Ezt a pillanatot, mikor az ölelésünk oka a szerelem.

Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan megtörtént. Még mindig hihetetlen, hogy tényleg az enyém lettél.