A Telepata [Bosszúállók Fanfiction]

1. Fejezet

- Semmire nem emlékszem – mondtam.

- Tényleg semmire?

- Eléggé nyomot hagyott bennem tudja Dr. Egyáltalán nem használtam az erőmet, próbáltam teljesen elnyomni...amennyire lehet.

                                                                                     §

Dr. Michael White vagyok. Angol származású, bár már kis korom óta Amerikában élek, itt folytattam a tanulmányaimat. Az anyám már elég kiskoromban elhagyott minket, amiért később mindig az apámat hibáztattam. A 2000-es évek elején, körülbelül 10 éves lehettem. Az apámnak segítettem egy kísérletben. Egy agystabilizáló-készüléken dolgozott, ami a mentális betegségeket gyógyította volna. Az apám rajtam akarta tesztelni, mivel enyhe mentális betegségekre szedtem gyógyszereket. Először azt hittem, hogy a kísérlet balul sült el, mert még mindig hallottam azokat a különös hangokat. Végül rájöttem, hogy azok a hangok nem az én fejemben vannak, hanem másokéban... Időközben felülkerekedtem a hangokon, megtanultam irányítani őket. Így akkor használhattam amikor szükségem volt rá. De éppen ez volt a baj...Nem volt rá szükség, ezért egy jó pár éve nem nagyon élek a képességeim nyújtotta lehetőségekkel...

                                                                                     §

Ezt a napomat is a laboratóriumomban töltöttem akár csak a többit. Jól megvilágított hófehér falak, szinte ezeket látom minden egyes nap.

- El kéne ide pár növény – szólaltam fel, majd körülnéztem a laborban – olyan unalmas minden, feldobná – mondtam újra, majd leültem.

- Igaza van, uram – válaszolt a segédem, egyben mentorom Jim, azaz Dr. James Perkins, aki ráadásul angol, akár csak én. Az apám elvesztése után ő támogatott mindenben. Tőle tanultam meg a kutatás csínját-bínját. És rajtam kívül csak ő ismeri a képességeimet – Hozhatom a kávéját? – kérdezte.

- Igen, kérem Jim. A mai nap egy eléggé fontos kísérletet fogunk végrehajtani – bólintottam. Majd James elindult a kávéért. Én addig előkészítettem az eszközöket, majd elővettem a vérvételi csövet és a tűt, hogy mintát vegyek. Megszúrtam magam, s sikerült vért vennem.

Majd a mikroszkóp üveglapjára tettem a mintát, majd belenéztem... Közben Jim is megérkezett a kávéval.

- Itt a kávéja – figyelmeztetett. Én pedig elhajoltam a mikroszkóptól.

- Semmi! Az ég világon semmi! – lepődtem meg felháborodottan.

- Mit lát uram? – kérdezte nyugodtam James, majd a nyújtotta a csésze kávét, amit elvettem.

- Semmit nem láttam, mint egy átlagos vérminta – válaszoltam, majd belekortyoltam a kávéba.

- Várjunk csak...Támadt egy ötletem! – szólaltam fel.

- Igen? – kérdezte.

- Vegye feljebb a feszültséget! – mondtam Jim felé, majd szaladtam a masina felé.

- Mennyire? – kérdezett vissza Jim, miközben fogta a kart.

- 100 voltra – válaszoltam vissza

- Erre most miért is lenne szükség?

- Meg kell vizsgálnunk, hogy a sejtjeim, hogyan viselkednek, elektromos áram hatására. Végül is az erőmet is egy gép hatására kaptam – mondtam válaszul Jimnek, majd meghúzta a kart, én pedig belenéztem a mikroszkópba, majd megvizsgáltam a sejtjeimet.

- Hmm...Ez érdekes – szólaltam fel kissé meglepődötten, de nyugodtan, miközben még mindig a mikroszkópba bámultam.

- Mi történik? – kérdezte Jim.

- A sejtjeim között... elektromos áram hatására, látható kapcsolat keletkezik. Vajon ezért van? Muszáj vagyok megnézni az ön mintáját is – mondtam neki, és már szúrta is meg magát.

- Kész van. Egy elég lesz?

- Remélhetőleg igen – majd elvettem tőle az üvegcsét. És az üveglapra cseppentettem a mintából, az enyém mellé. Újra belenéztem a mikroszkópba – Ez...Elképesztő! – csodálkoztam –

Az ön sejtjei, és az én sejtjeim közelednek egymáshoz, mintha kommunikálnának!

- Akkor ezért tudja megmondani, hogy mit vacsoráztam tegnap, ugye? – kérdezte nevetve Jim, majd elálltam a mikroszkóptól.

- Köszönöm Jim, hogy segít nekem, de ma nekem előadásom lesz.

- Miről?

- A sejtek kapcsolatáról – mondtam mosolyogva. Majd az órámra kaptam a tekintetem – Úristen, már fél négy! – hökkentem meg – Mennem kell. Köszönöm még egyszer a munkáját – köszöntem meg Jimnek, majd nyitottam az ajtót, és elindultam. Eléggé hideg volt az idő. Általában gyalog megyek, de taxival mentem, hogy hamarabb haza érjek. Mikor hazaértem, elkészültem, és el gyakoroltam a beszédemet. Majd megnéztem az időt: Fél öt.

Felkaptam a kabátom, majd rohantam, a taxi elé, amit már bent hívtam és rohantam is.

                                                                                     §

- Tehát a sejtjeink kis mértékben, de mindenkiben kapcsolódnak. Köszönöm a figyelmet! – fejeztem be az előadásom. S jöttem le az emelvényről.

- Nagyon jó beszéd volt!

- Csodálatos.

- Reméljük ő is felér, majd a nagyokhoz! – hangoztatták számomra ismeretlen emberek a gratulációjukat. Már nagyon régóta készülök erre a beszédre, az izgalom hatására csak egy halk „köszönöm" -öt tudtam mondani.  Kissé sietősen haladtam az előtér felé. Nem is tudom miért siettem talán ez is a lámpaláz miatt. Mikor kiértem volt ott egy bárpult szerűség, székekkel. - Miért is van bárpult egy olyan helyen, ahol tudományos előadásokat osztanak meg egymással az emberek? - gondoltam. Majd leültem az egyik bárszékre.

- Egy korsó sört kérnék! – kértem a csapost.

- Máris Dr.! Jó volt az előadása, bár innen nem nagyon lehetett hallani, a sok nyüzsgő embertől.

- Köszönöm. – válaszoltam. Miközben ittam a sörömet, mellém ült egy férfi. Körülbelül 180 centi magas, barna hajú. Majd felém fordult.

- Gratulálok a teljesítményéhez. – mondta a férfi, aki a híres atomfizikus Dr. Robert Bruce Banner.

- Köszönöm Dr. Banner. Nagy megtiszteltetés öntől hallani.

- Nézze – kezdte a mondanivalóját – A S.H.I.E.L.D elég régóta figyeli a munkásságát. Az apját is ismerték...- közelebb hajolt, majd halkabban mondta: - Fury-ék a balesetéről is tudnak -mondta Banner. Életemben nem hökkentem meg ennyire. Mióta Jimmel együtt dolgozom eléggé átlagos életet élek...Hát amennyire persze egy telepata tudósnak lehet. Ez a kijelentés teljesen felforgatta a nyugodt megszokott napjaimat.

- De vajon, hogy figyeltek, meg úgy, hogy hogy nem tudtam róla? Honnan tudnak a balesetről? Ez nem fog nyugodni hagyni! – gondoltam. Így megpróbáltam összpontosítani, és használni az erőmet jó pár év után... Eléggé fontos információkat vettem észre, többek között, hogy elég sokan tudnak a képességemről...Amit már eddig is kikövetkeztethettem volna, mivel tudtak a balesetemről. Utána láttam, hogy keresnek. Bannert küldték, hogy találjon meg. De azt nem láttam amire kíváncsi voltam. Azt, hogy hogyan. Hogyan tudják mindezt?

- Mr. White! – mondta Banner – Azt hiszem a Bosszúállóknak szüksége lesz egy telepatára.