daily reminder |Seongjoong|✔✔

Epilógus

Én, aki összetörtem, már semmit nem számítok , addig a percig, míg te újra részemmé nem válsz.

Hongjoong nem tudta mi tévő  legyen, eleve el  sem akarta olvasni a szekrényébe rejtett boríték tartalmát.  Furcsálta, hogy ezúttal nem a padján talált rá a színes cédulára, mitöbb, a mostani papír átlagos, fehér színű, borítékba rejtett búcsút foglalt magába.

Ez pedig Hongjoongot összetörte.

Ugyan eddig sem volt minden darabka a helyén, most viszont tisztában volt azzal, hogy csakis maga miatt bántotta meg  Seonghwat.

Mindenről ő tehet.

Ő és az az átkozott makacssága, mely korlátozta gondolkodását és arra ösztökélte, hogy átnézzen a másik fiún.

Akibe visszafordíthatatlanul szerelmes volt.

És akit valószínű örökre elveszített.

Csakis az önnön gyermekies viselkedése miatt.

Noha pontosan tudta, hibázott, mégis Jonghot okolta mindezért. 

Dühöt és mérhetetlen haragot érzett a felsőéves iránt, hiszen hamis vádakat állított Seonghwaról, aminek Hongjoong gyötört szíve képtelen volt nem hinni.

Besétált az ördög csapdájába.

A fiú ökölbeszorította kezét, melyben osztálytársa levelét tartotta, majd méregtől eltorzult arccal elindult leszámolni a baj forrásával.

El akarta intézni egyszer s mindenkorra Jonghot, hisz az említett elvette az alacsony fiú egyetlen esélyét is a boldogságra.

—Te szemétláda! DÖGÖLJ MEG TE ROHADÉK! –ahogy kiszúrta az udvar középen álló Jonghot, neki iramodott.

Ütötte ahol érte, mégsem volt képes komoly sérülést okozni a másik fiúnak.  Csapásai gyengék és erőtlenek voltak, szemeiből folytak a könnyek, remegett és borzasztóan érezte magát.

Jongho egy egyszerű mozdulattal leállította a dühkitörésben neki rontó fiút. Lenézett rá, tekintetéből sütött  a megvetés és a szánalom.

Egy percig sem bánta meg tettét.

Miért bánta  volna?

—Gyűlöllek téged Jongho! Rohadtul gyűlöllek!

—Jó, és? Minden jogod megvan, hogy utálj  engem, de előtte lásd mit is ronthattál el. Egy hibához két  ember kell, én csak egy kis kezdő löketet adtam, innentől rajtad állt, hogy elesel vagy elsétálsz.  De ahogy látom, inkább zuhantál. –válaszolt, majd kikerülte a megsemmisült fiút és bement az iskola épületébe.

Hongjoong ott maradt az udvaron, térdre rogyott és próbálta összetört szívét összekaparni.

A fájdalom, melyet a másik fiú szavaiban megbújó igazság keltett alig ért fel ahhoz a tudathoz, hogy az egyetlen embert is elüldözte maga mellől, aki törődött vele.

Szeméből megindultak könnyei, átölelte térdeit és a hideg, decemberi szél társaságában ostorozta magát a történéseken.

Kizárta a külvilágot.

Egyedül a lelkének magányossága ölelte  őt  körbe, így teljesen figyelmen kívül hagyta a felé közeledő, aggódó alakot.

Seonghwa mindent látott az ablakból, és bár megígérte magának, hogy felhagy a Hongjoong iránti rajongásával, mégis úgy érezte, a fiúnak nagy szüksége van rá.

Minden hibájától  eltekintve.

—Jól vagy, Kim Hongjoong?

—Mit keresel itt? –döbbent hangja alig volt  hallható, s miután Seonghwa leguggolt mellé, átölelte őt és csendben csititgatni kezdte, teljesen elvesztette a fonalat.

—Láttam, hogy szükséges van valakire.

—De hát elbúcsúztál tőlem, azt hittem...Nem értem. Nem értelek téged Seonghwa.  Egyszer azt mondod nem érdemes olyan vonat után futnod, amelyik elhagyta a peront, most mégis itt vagy és... – elhallgatott, de  egy mely levegő után folytatta.  —Nem értelek téged Seonghwa, egy örök rejtély vagy számomra, mégis úgy érzem, hogy kötelességem megfejteni téged. Érzem , hogy melletted a helyem.  Fogalmam sincs mit tettél velem, de elvarázsoltál. Tudtam, kicsit elkéstem a bocsánatkéréssel, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, teljességgel elrontottam mindent, fájdalmat  okoztam  neked.  Ezt pedig mérhetetlenül sajnálom. De mielőtt végleg elbúcsúznál tőlem, szeretném ha tudnád, elérted hogy beléd szeressek.  És ez nem az az elmúlós fajta. –befejezte mondatát, majd felállt és leporolta magát.

Seonghwa is így tett, ezzel együtt pedig édes mosolyra húzta ajkait, majd ennyit mondott:

—Látom elfelejtetted mit mondtam neked korábban, de ha akarod, megismétlem önmagam. Visszafordíthatatlanul szeretlek, még akkor is, ha te nem  akarod tudomásul venni, hogy létezem.

Hongjoong hitetlenül felnevetett, majd szorosan karjai közé zárta a nála pár centivel kisebb gyönyörűséget.

A hó lágyan szállingózni kezdett, Seonghwa pedig az égre emelte szemeit, majd csilingelő hangon megkérte valamire a vele szemben állót.

—Maradj velem innentől örökre Kim Hongjoong!

És akkor, ott az iskola udvarán, december legelső hóesésében Hongjoong megígérte, hogy örökre együtt maradnak.

Seonghwa pedig végre megízlelhette a másik mézédes ajkait.

napi emlékeztető:

Kedves idegen! Csak emlékeztetni szeretnélek, ne engedd, hogy a reménytelenség eluralkodjon rajtad.  A szerelem érték, tégy érte!

– Valaki.

Vége