A szoba

Hajnali 4:47, a Pöcök telepi 71. II/B lépcsőház éppen csendes, a gyári melósok már elindultak otthonról, mások szerencsésebbek és még van egy kis idejük az ébresztőig. Közéjük tartozik Boldizsár is, aki halk horkantások kíséretében, még az igazak álmát alussza a második emeleti albérletben. Baloldalán élete eddigi legjobb választása, Sára szuszog. Történik mindez a nappali kihúzható, mindkettőjük által undormányosnak tartott krém színű kanapéján.

Egy perccel később a bejárat ajtó nagy svunggal kivágódik, s a beépített szekrénybe csapódó kilincs egy jó két centiméteres darabot kiváj a nem régiben újrafestett szekrény ajtajából. Na de történt ennél nagyobb baj is ezután.

Az ajtón egy negyvenes, sportos testalkatú meztelen szőke nő szaladt be, fekete magassarkúban. Cipője vágtázó lovakat megszégyenítve kopogott a laminált padlón. Gond nélkül kikerülte a lakás minden egyes apró tereptárgyát és azzal a lendülettel benyitott az évek óta masszívan lezárt kisszobába és eltűnt.

Két dolgot hagyott csak maga után, a tárva nyitva hagyott bejárati ajtót és egy intenzív parfüm csíkot, amit kegyesen maga után húzott.

Békésen szundikáló párosunknak szüksége van pár pillanatra, hogy realizálja álmodnak-e vagy az emészthetetlen valósággal van dolguk. Persze nem sok kellett azért, hogy rájöjjenek ez az utóbbi helyzet lesz, így annak rendje és módja szerint, a másodperc ezred része alatt kettőszáz fölé került a pulzusok.

Mozdulatlan rettegéssel bűvölték a nyitva maradt ajtót, félő volt, hogy valaki vagy valakik üldözik a nőt és további nem várt vendégek érkeznek. Esetleg bántódásuk is eshet. Teltek a kínzó másodpercek, de nem jött senki.

­Csukd be az ajtót! - Súgta remegő hangon Boldi fülébe Sára.

– Hogy ment be a szobába? – Erre a kérdésre futotta Boldizsártól.

– Téged tényleg ez érdekel? – Most már más miatt volt ideges, mérgében felpattant és egy hangos csattanással betette a bejárati ajtót.

Minden létező villanyt felkapcsoltak, majd bezárták az ajtót és az ablakokat is.

– Mi az Isten volt ez? Ki ez a nő és hová tűnt? – Kérdezte Sára, aki még érthetően sokkos állapotban volt.

– Tudja a franc. Te is érzed még a parfüm illatot? Biztos nem csak álmodtuk?

– Te nem vagy százas Boldi.

Pedig Boldizsár minta állampolgár volt, szelektíven gyűjtötte a szemetet, nemzetgazdasági szempontból nettó befizetője volt az államkasszának és sok rostot fogyasztott, kifejezetten szereti a teljes kiőrlésű zsemlét. Ráadásul értelmiséginek vallhatta magát. Agronómusként dolgozott egy állami kutatóintézetben, méghozzá nem a tipikus folyton kávézós, akta tologatós közszolga fajtából. Munkamániás volt, amolyan a hobbija a munkája fazon.

Sára még aznap a barátnőjéhez, Klaudiához költözött. Három nappal az incidens után pedig szakítottak, ami lássuk be, várható volt.

Boldizsár ellazult a kényelmes bőr fotelben és szóról szóra ugyan azt mesélte, mint az elmúlt tizenkét alkalommal mindig. Tántoríthatatlan volt.

– Abba szobába nincs semmi érdekes, pár festmény van. A faszi festette, akié a lakás, rohadt büszke volt rá, mikor először néztem meg a lakást meg is mutatta. Nevetséges mázolmányok. A lakás olcsó volt, kit érdekelt egy lezárt szoba.

– Fogyasztott bármi tudatmódosító szert az nap? – Nyugodtan válaszoljon, orvosok vagyunk nem rendőrök. – Bátorította a három fehér köpenyes orvos közül a legfiatalabb.

– Mondtam már, hogy nem, de nem vagyok bolond! Kérdezzék meg Sárát, tanúsítani fogja.

Sárát kétszer is megkeresték Boldi kezelő orvosai, de azon kívül, hogy ismeri Boldizsárt nem erősített meg semmit a történtekből. Jól tudta, hogy az igazsággal csak ellehetetleníti a saját életét. Egy rövid SMS-ben próbálta Boldit is meggyőzni, hogy hagyja a háta mögött mind azt, ami történt, de ő erre képtelen volt. Hisztérikusan küzdött az igazságáért, mint mindig, de ezúttal végképp ledarálta a rendszer.

– Azt mondom küldjük a Vak Alkonyba, semmi változást nem mutat három hónapja.

– Egyetértek, nem fog tudni vissza illeszkedni.

– Rendben! – Mondta ki a végszót az összenőtt szemöldökű főorvos.

Tudni kell, hogy a Vak Alkony a Nemzeti Elmevédelmi Intézet gúnyneve és hogy onnan nem szokás élve kijönni, ha csak nem ott dolgozik az illető.

A két mosolygós ápoló határozott, de kimért mozdulatokkal Boldizsárra adta a népiesen csak muszáj kabátnak nevezett kényszerzubbonyt.

– Órákig éreztem a parfümjét, kellemesen szexi vanília illata volt, pici fahéjjal.

– Igen, tudjuk, higgye el tudjuk. – Nyugtatta az ápoló páros igencsak testes férfi tagja.

– És mindig kérek számlát is, tisztességes életet élek.

– Elhiszem neked. – Együtt érzően bólintott a páros hölgy tagja is.

Mielőtt rázárták volna a kis szoba ajtaját a nő odahajolt Boldihoz és a fülébe súgta a következő mondatot:

– Én voltam az!