A földön fekvő férfi a nő kezei után kapott amikor elsült a pisztoly. Remegve álltam lehunyt szemekkel, amikor szilánkosra robbant egy váza mögöttem. Mikor kinyitottam a szemeim, már többen voltak a hölgy körül, aki ádázan harcolt az érkező őrök ellen. Fernand rohant vissza pár orvossal a háta mögött, amíg négy férfi lefegyverezte a feleségét. Egyenesen hozzám sietett, s a karjaiba zárva nyomott egy csókot a fejemre.
– Hogy szerzett fegyvert? – kérte számon az embereit dühösen.
Senki nem tudta megmondani, miként került egy pisztoly, a mentálisan beszámíthatatlan nő kezei közé. Az orvosok benyugtatózták a lefogott asszonyt, aki még utolsó erejével is szidott, s elhordott mindennek, aminek csak el lehet valaki e földön.
Mikor lenyugodott, elengedett Fernand. Végignézte, ahogy elhurcolják a magatehetetlen feleségét, majd felém fordult.
– Jól vagy? – bólintottam. – Ne haragudj nem gondoltam volna, hogy ilyenre vetemedik.
– Semmi baj – leheltem.
– Eddig sosem jutottunk el a tettlegességig.
– Ha közbe szólhatok – lépett mellénk az egyik orvos.
– Mondd.
– A felesége állapota az utóbbi két hónapban romlott a legtöbbet.
– Ezt hogy érted? – képedt el Fernand.
– Úgy, ahogy mondom. Az eredmények és a kiszámíthatatlansága is rosszabb lett. Emellett a gyógyszereit sem szedi rendesen, emiatt az állapota folyamatosan és rohamos ütemben romlik!
– Köszönöm, hogy szóltál.
Az orvos biccentett, majd távozott. Ketten maradtunk. Nem ejtettük ki a szánkon, de a férfi szavai felértek azzal, hogy ebben én vagyok a hibás. Mivel Fernand miattam megváltozott, egy kicsit próbálta élvezni az életet. A felesége nem bírta ellviselni, s elengedni sem.
Dermedten álltam előtte, nem akartam a most következő beszélgetést. A szívem dobbant egy hatalmasat, mint egy jel, mely előre szólt, s most megjegyezte, hogy én megmondtam. Tudtam nagyon jól, mi fog következni, így már szemeimben előre gyűltek a könnyek pedig még csak az előttem álló férfira se néztem. Nem bírtam az íriszeibe nézni, emiatt csak a mellkasát fixíroztam, de nem segített.
– Haza akarok menni – szakítottam meg a csendet halkan.
– Sajnálom.
– Nem kell – nyeltem egyet, s erőt merítve szembenéztem vele.
Tekintete megszilárdult, arca elkomolyodott és izmai megfeszültek. Tudtam nagyon jól mit jelentenek ezek a gesztusok. Leakasztottam magamról a nyakláncot, s lehúztam az ujjamról a gyűrűt.
– Tessék – nyújtottam felé.
– Tartsd meg, neked vettem.
– Szóval ennyi? – kérdeztem sírva.
– Szerintem már tudod a választ – elkapta a tekintetét.
– Akkor mondd a szemembe.
– Ne kényszerítsd ilyenekre! – lépett arrébb idegesen.
– Miért?
– Mert szeretlek! – kapta el a vállaim. – Mert szeretlek.
– De…
– De látod mi lett a vége.
– Úgy látom nem is kell feltennem a kérdést, amit a repülőn megtettem – törölgettem meg a szemeim. – Hülye voltam, hogy hittem neked! – dobtam hozzá az ékszereket.
– Kérlek ne csináld ezt.
– Én is mondhatnám ezt… meghallanád?
– Belle…
– Ha tudtad, miért hitetted el velem ezt a két hónapot?! Miért kellett? – zokogtam. – Így most jobb?
– Bocsáss meg.
– Meg sem kellett volna hallgatnalak – csóváltam meg a fejem.
Fernand csendben hallgatott és nem felelt, még a szemeimbe se nézett bele. A szívem összeszorult, s minden dobbanással egyre jobban fájt a zakatolása. Haragudtam és dühös voltam, de leginkább magamra. Magamra, hogy elhittem minden egyes szót és tettet. Hogy reménykedtem és bíztam benne, hogy van jövőnk egymás mellett. Fernand lassan lehajolt az ékszerekért és felvette őket, majd felém nyújtotta.
– Rossz embernek adod őket.
– A tiéd.
– A feleségedé – nyomtam meg a szót –, nem nekem kellett volna adnod őket.
– Legalább ezeket fogadd el!
– Minek? Hogy emlékezzek a hazug szavakra?
– Sosem hazudtam neked.
– Elhitetted velem, hogy szeretsz. Az nem elég nagy hazugság?
– Szeretlek.
– De… – sóhajtott. – Ha még mindig van egy de, akkor miért nem hagytad, hogy vége legyen?
– Mert hittem, hogy lehet jövőnk.
– Én is, de ez csak egy kibaszott hazugság, amíg nem tudsz dönteni! – kiáltottam rá.
– Belle, kérlek – nyugtatgatott.
– Nem! – löktem el a kezeit. – Be kell látnod!
– Tudom! – kiáltott. – Tudom, nagyon jól!
– Még sem teszel ellene semmit.
– Vannak kötelességeim… – kapta el a tekintetét rólam és vett egy mély levegőt. – Sajnálom.
– Én is sajnálom – szólaltam meg pár pillanat múlva. Meg kellett szilárdítanom a hangom, mert épp most taposták szét a szívem minden darabját. – Nekem meg érzéseim.
Nem vártam meg a válaszát, elsétáltam mellette, fogtam egy taxit és örökre a hátam mögött hagytam Fernandot az iránta táplált érzéseimmel együtt.
