Gyász.
Fájdalom.
Ez jellemzi a napunkat. A levél felolvasása óta a szobámba fekszek. Nézem a plafont. Düh tombol bennem. Uralnom kell az érzéseimet, különben felgyulladok. Szó szerint.
Éreztem, hogy ez most nem fog sikerülni.
Felkelek, és kirohanok a kertbe. Megállok a lebetonozott részen.
Felemelem fejemet, majd a fák lombjain keresztül figyelem a szürkülő eget.
Anya és apa nincs többé. Megölték őket is, mert mások. A pokol lényeinek tekintenek minket. Mutánsoknak, akik a rosszat hozzák a világunkban. Megölnek, mert nem tűrik el, hogy nem olyanok vagyunk, mint ők. A gonoszat látják bennünk.
Éreztem, ahogy lángok kezdik perzselni a bőrömet.
Az alvilág lényeinek tekintenek minket. Kivégeznek mindannyiunkat, ha a kezeik közé kerülünk. Félnek tőlünk, pedig ártatlanok vagyunk.
Ilyen az ember. Fél az erősebbtől. Fél tőlünk.
Megölték a szüleinket. Ártatlanok voltak. Életükben senkinek sem ártottak. Mégis így lett végük. Álmukban elrabolták őket. Bezárták mindegyiküket egy vas koporsóba, majd tűzre dobták azt.
Így végezték ki a fajtánkat.
Lángolok. A méreg és düh megállíthatatlanul tombol bennem. Könnyeim folynak, majd sisteregve párolognak el forró bőrömről.
Nyugtatni próbálom magam.
Már jó helyen vannak. Biztonságban. Fájdalom és félelem nélkül. Már látnak engem. Figyelhetik tetteimet. Mellettem vannak.
Elönt a bizonyítási vágy. Látni fogják, bármit teszek. Azt akarom, hogy büszkék legyenek rám.
Meg akarom bosszulni halálukat. Nem ezt érdemelték. Egyikünk sem ezt érdemli.
Megpróbálok lehiggadni.A tűz lassan elalszik rajtam. Lenézek. Ruháim elégtek, hamuként terülnek el lábam körül. Meztelenül állok, testem csupa korom. Nem érdekel. Továbbra is csak bámulok magam elé.
A friss levegő jólesően cirógatja a bőrömet. Próbálok erőt meríteni.
Léptek hangja üti meg a fülemet.
A semmiből hirtelen egy vízsugár kezdi el tisztogatni testemet. Egyetlen embernek volt a képessége a víz elem birtoklása. Nettinek.
Testemről hamar lekerül a kosz. Megfordulok, hogy legjobb barátnőm szemébe tudjak nézni. Ismer már jól. Tudja, hogy a harag, a fájdalom mit vált ki belőlem. Nem egyszer megtörtént már, hogy ilyen állapotban talált meg.
Csupaszon, sebezhetően.
Szemeiben látom a könnyeket. Átérezi, hogy min megyek keresztül. Az ő szülei két éve haltak meg, ugyanúgy, mint az enyémek most. A kormány vetett véget életüknek.
Netti felém indul. Kezeiben törölközőt tart. Mellém lép, majd felém nyújtja. Nem szólunk semmit. Halkan elveszem, majd magamra tekerem.
Szemeibe nézek. Nem bírom tovább. Kitör belőlem a zokogás. Netti szorosan átölel, s fülembe súgja;
-Minden rendben lesz, ne félj!- szipog. Ő is sír. -Már fentről vigyáznak ránk- csuklik el a hangja. -Köztünk vannak, óvnak minket. Ahogy születésünk óta ezt teszik.-mondja.
Vállai rázkódnak. Az udvar közepén állva, egymást ölelve kiszakad belőlünk minden.
Félelem. Harag. Gyász.
