-Hé, Sakura! Várj meg!
-Na azt lesheted!
Futottunk fel a dombra a gyönyörű cseresznyefához. Hangos nevetésünk az egész falut bejárta, amitől minden embernek mosolyt csalhattunk arcára. Csodás, megnyugtató érzés ezt a biztonságot élvezni. Majdnem hogy luxus, hisz nincs miért panaszkodni amíg itt vagyunk egymásnak. A legjobb barátnőmmel, Sakurával mindent megtudunk oldani, szinte már mi hozzuk el a békét a faluban.
-Laura. Csipkedd magad! Még a végén lemaradunk róla!
-Megyek, nem látod? (Egek.. hogy lehetsz ilyen gyors?)
Még szerencsére pont időben oda értünk, hogy láthassuk ahogy a felderítő egység hazatér. Elfoglaltuk a helyünket és vártuk mikor nyitják a kaput. Sakura elhasalt a földön, míg én neki dőltem a cseresznyefának.
-Figyu. Szerinted megtudtak valamit róluk? Mert eddig csak veszteséggel jöttek haza, és nem nyereménnyel.
Mikor befejezte a mondatát, kicsit elharapta a végét. Sakura hangja sokkal komolyabb, de egyben szomorúbb lett. Aggódva ránéztem, de nem tudtam erre mit mondani. Egy hang nem jött ki a számon, csak a gondolataim kavarogtak bennem, miközben magam elé meredtem.
-(Mi lelhette? Eddig mindig elviccelte az egészet, de most miért nem? Őszintén, nem bánom. Sőt, örülök neki hogy ő is komolyan veszi mint én, de ez akkor sem ő.)
-Lau.
Lassan rá néztem.
-Hm? (Ő... most tényleg könnyezik?..)
-Tudod elgondolkodtam azon, hogy mit kéne tennünk ha felnőttünk. Nem igazán akarok varró nő lenni, vagy eladó. Meg nem igazán akarom az egész életem itthon és a falakon belül leélni.
Mikor ezt kimondta felcsillant a szemem. El se hittem hogy ezt tőle egyszer fogom hallani. Oda is mentem hozzá, majd megfogtam a homlokát.
-Úr isten te lázas vagy?!
Nevetve el lökött.
-Dehogy vagyok! Csak... átgondoltam amit mondtál, hogy elmehetnénk a felderítőegységbe. Úgyis kellenének oda jó emberek. Az összes lúzer köztük.
-Ne mondj ilyet! Sokan az életüket adják ezért hogy oda kerültek!
-Nem is ő rájuk gondoltam ezzel, hanem azokra akik félnek a harctól, mégis elmennek. Őket csak a pénz és a felsőbbrendűség hajtja.
-Igen! És ezért kellünk mi oda! Most már érted akkor hogy miért mondogattam ezt?
-Igen, igen. Most már értem.
-Menjünk most!
Sakura elnevette magát.
-Laura nem hiszem hogy beengednek a kiképző táborba egy 11 és egy 13 éves lányt.
-Tudom. De ahogy betöltöttem a 15-öt akkor együtt elmehetnénk! És egymás oldalán harcolva, mi ketten legyőzhetjük a titánokat és megmenthetjük az emberiséget! Tegyünk is esküt!
-Ahogy szeretnéd, én benne vagyok teljes mértékben.
És ezek után letettük egymásnak az esküt, amely életünk végéig szól.
-Sakura! Nézd! Vissza tértek!
Nagy mosollyal néztem végig ahogy felemelik a kaput, és vártam mikor fog édesapám a sereg élén betoppanni. De nem találtam. Jöttek a katonák, viszont egyiküknek sem volt az az ismerős arca, amit minden reggel láthattam. Hihetetlenül nagy csend volt. Gyászosan, lehajtott fejjel mentek át a falun. De megláttam a vér vörös nyereggel ellátott fekete lovát, amit a legtisztább vér borít be.
-Apa...?
Lassan felálltam, majd elindultam feléjük le a dombról. Ahogy felém nézett hűséges lova, felém vette az irányt. Én megálltam ahogy észre vettem hogy jön.
-Hol van apa..? Mutasd meg. Tudom hogy értesz.. Hol van?!
Hirtelen könnyekben fakadtam ki.
-(A felderítő egység legjobb kapitányát nem lehet megölni, vagy mégis..? Nem. Ő nem halhatott meg. Nem...)
Hirtelen a könnyeim elkezdtek egyre jobban folyni, míg nem hangos sírásba kezdtem. Leborultam apám lova elé, mert engem is már csak a lélek tartott hogy állva maradhassak. De még az is elhagyott. Hirtelen két kezet éreztem hogy kezd átkarolni hátulról. Sakura letérdelt mögém és átölelt. Mikor rá néztem, ő is könnyezett, és csak egyre szorosabban ölelt. Majd halkan megszólalt.
-Meg bosszulunk mindenkit. Apukádat is és mindenkit aki az életével fizetett, hogy mi élhessünk.
Csak néztem őt lélektelen, lehangolt tekintettel. De mindent amit mondott megjegyeztem, majd lassan össze szedtem magam, és mondtam.:
-Ketten... megcsináljuk? Nem fogsz meghalni?.. Mellettem maradsz?..
-A szavamat adom.
Sakura felszállt a lóra, majd engem is felsegített, majd a szomorú hírrel elindultunk haza.
