Üdv újra, Szovjetunió Elvtárs!

I.

Az órák lassan telnek. Mintha ez a nap egyszerűen nem akarna végeszakadni. Már csak 15 perc van a töri órából és utána végre hazamehetek. A gondolataimtól csak félig-meddig hallom a tanár szavát. Már megint azzal jön, hogy semmire kellők vagyunk.
-Bezzeg az én időmben még az oroszok ellen harcoltunk! Nem mehettünk ám mekibe, figyeltünk az órákon!
Ezt már annyiszor elmondta. Ahelyett, hogy örülne, hogy megélte a jobb világot, csak panaszkodik.
Vajon tényleg ennyire szörnyű volt kommunizmusban élni? Mindig is érdekelt, de mivel 2000 után születtem csak könyvekből ismerem.
Már csak 10 perc és vége. A padtársam meglökött a könyökével. Mikor odapillantottam egy papír darabot nyújtott át nekem. Vajon ki volt a levél feladója? Izgatottan kihajtogattam az összegyűrt négyzetrácsos papírlapot. Ez állt benne: „Suli után gyere a Szellem házhoz. Számítunk rád! Üdv, Sasha"
Összegyűrtem a papírt hátra fordultam és bólintottam egyet Sasha felé.
Emlékszem, hogy egyik nap beszélgettünk arról, hogy meg kéne látogatnunk a városi legendák szülőhelyét: A Szellem házat. Egy elhagyatott három emeletes tömbház az erdő közepén valószínüleg a 70-es évekből. Jó hogy nálam van a kamerám, majd csinálok pár esztétikus képet.
Kicsöngettek. Miután a tanár kilépett a teremből a szokásos végszóval: dolgozat, gyorsan bepakoltam a kitűzőkkel teli táskámba és elindultam az erdő felé. Azt hittem, hogy menet közben találkozok Sasháékkal, de nem így lett. Elhaladtam a felújítatlan külvárosi tömbházak mellett, átkeltem a graffiti-vel telefirkált vasútállomás menti síneken és nekivágtam az erdőnek. Mire nagy nehezen odaértem Sasha, Berthold, Armin és Annie már rám vártak.
-Sziasztok! -köszöntem, mikor nagy nehezen kihúztam a szúrós borkok közül a cipőmet.
-Szia! Örülök, hogy eljöttél. Akkor elindulhatunk felfedezni a híres neves Szellem házat? -kérdezte izgatottan Sasha.
Menjünk! -kiáltottunk Bertholdal egyszerre.
-Ugye... hoztatok baseball ütőt és elemlámpát..? -kérdezte Armin ijesztő tekintetét ránk szegezve.
-Baseball ütőt nem igazán, de van nálam egy kamera és kettő zseblámpa. -válaszoltam teljesen komolyra véve a dolgot.
-Remélem elkapunk valami menő kísértetet! -szólalt meg a hátunk mögött bújkáló Hange.
-ÁaÁa! EGYSZER A SZÍVROHAMOT HOZOD RÁM HANGE! -ugrott fel ijedtében Armin.
-Mióta bújkálsz itt? -kérdezte unottan Annie.
-Körübelül tíz perce, viszont most menjünk, mert le akarok kapni egy ijesztő képet Katya kamerájával!
-Az én kamerámat oda nem adom! -válaszoltam nevetve.
Pár perc múlva megkezdtük a felfedező akciónkat.
-Oké, ki megy be először? -kérdezte Sasha.
-Én! Én! Én! -kiabált Hange.
-Hange, Hange, Hange. -utánozta Annie flegma hangon.
Hange ikonikus pillanata következett. Felsétált a lépcsőn és a bejárati ajtóhoz lépkedett. Lassú mozdulatokkal, mintha egy filmben lenne lenyomta a kilincset. A killincs abban a pillanatban leszakadt. Berthold a kezét a szájához emelve próbálta visszatartani a nevetést.
-Álljatok félre! -szólt Annie. Mikor mindenki arrébb állt Annie nekifutásból kirugta az ajtót. Mindenkinek tátva maradt a szája, de nem volt sok időnk a csodálkozásra, mert mire észhez kaptunk Annie már belépett a régi épület lépcsőházába. Előkotortam a zseblámpákat, a kamerát és elindultam a többiek után. Mikor átléptem a ház küszöbén lágy szellő csapta meg az arcomat. Különös érzés futott végig rajtam. Mintha már jártam volna itt ezelőtt, de ez lehetetlen, mert ez az első alkalom, hogy beteszem ide a lábam. A falakról a vakolat le volt esve, a pókhálók befedték a sarkokat. Sötét volt. Az ajtón beszivárgó halvány fény nyaláb volt az egyetlen fényforrás. Felkapcsoltam a lámpámat a másik meg Bertholdnak adtam. Csináltam egy-két képet az úgyahogy épségben lévő lépcsről és tovább haladtunk. Elhatároztuk, hogy óvatosan felmegyünk a lépcsőn, hogy megnézzük mi van a fönti emeleteken. Sasha vezetésével szép lassan felsétáltunk a lépcsőn. Az első emeleten egy két szobás lakást kutattunk át. Néhány régi, poros bútor és egy terebélyes ablak volt benne. Az egyik szoba egy nappali lehetett, a másik meg egy gyerek szoba. A belső szobában egy lyukas, behorpadt ágyon egy játék maci ült. Mikor észre vettük megtorpantunk, mert igen hátborzongató látvány volt. A macinak nem volt meg az egyik szeme és a hasából egy bélrendszerre hasonlító szivacsdarab lógott ki. Úgy döntöttünk inkább kimegyünk a lakásból és felkutatjuk a következő emeletet. Lassan és óvatosan lépkedtünk egyre feljebb a lépcsőfokokon. Azt hiszem bevallhatjuk, hogy egy kicsit mind féltünk (Anniet kivéve). Armin volt az első aki felért. A csapat többi tagja a lépcső felénél járt mikor megláttuk, hogy Armin megtorpant. Csak állt és lefagyva nézett előre. Gyorsan felfutottam és megkérdeztem Armint, hogy mért állt meg. Ekkor elnéztem arra az irányba amerre ő is nézett. Mindent megértettem. Mostmár mind a hatan sokkolva figyeltük a szobát. A helyiség padlójára egy hatalmas pentagramma volt felrajzolva... vérrel.
-Ny-nyugodjatom meg. Ez biztosan csak... piros festék. -mondta Sasha remegő hangon.
-Biztosan.. -válaszolta Berthold. Annie közelebb lépett a szimbólumhoz és leguggolt. Az ujjával végig simította a padlót. Pár másodperc elteltével megszólalt.
-Friss vér...