savior knights (a megváltás lovagjai)

1.fejezet

Szélsebesen száguldott lefelé a meredek domboldalon, őrülten tekerve a bicikli pedálját. A hűvös késő őszi szél minduntalan az arca elé fújta haját megfosztva őt a kisvárosra nyíló kilátástól. A lehullott levelek recsegtek a kerekek alatt, de hangjukat elnyelte a távolban guruló néhány autó és busz motorjának zaja. Kapkodta a levegőt az oldalát szúrta a fájdalom, de csak tekert és tekert. Ahogy egyre közeledett az iskola felé, távolban már feltűntek az épületet körbefogó házak és az udvaron álló két hatalmas tölgyfa sárgás lombkoronája. Lerobogott a domboldalról áthajtott sarki bolt és az aprócska parkoló közötti útszakaszon és a nyitott kapun keresztül megindult egyenesen a biciklitároló irányába. Szinte meg sem állt olyan hírtelen ugrott le a kerékpárról és elkezdett őrült tempóval rohanni fel a bejáratához vezető lépcsőn. Kirántotta az ajtót, odakiáltott egy jó reggelt-et a portásnak és elindult a termek felé. Átszaladt az aulán és befordult a sarkon, hogy aztán minden erejét összeszedve meginduljon felfelé a lépcsőn. Mire második emeleten elfordult jobbra, a csengő fülsüketítő robajjal jelezte, hogy öt perc van az óra kezdetéig. Oda fog érni! Sikerülni fog! Mikor már majdnem a teremhez vezető folyosóra ért egy jól ismert hang szólalt meg a háta mögűl.
-Hová sietsz törpe? - Küzdött a kísértéssel, hogy hatra forduljon. Csak tovább kell szaladnia. Ennyi az egész, hisz még ha követnék is úgy sem érnék utol. Ne állj meg! Csak fuss tovább! Megtorpant. Szinte maga elött látta Steven önelégülten mosolygó arcát. Csak indulj el! Nem késhetsz el megint! Ne fordulj meg! Ne! Hátrafordult.
-Fogd be Steven! -Hangja megremegett a dühtől majd alig halható suttogássá halkult ahogy levegő után kapkodott. A keze ökölbe szorult. Rövid szőke haját, melyet sietve összefogott, teljesen összekócolta a szél és most ott lógott az arca elött ahogy lassan felemelte a fejét és a fiúra szegezte haragtól csillogó tekintetét.
- Mit mondtál?
- Fogd be! - Hangja már tisztábban csengett, nyelt egyet, megtámasztotta dühtől reszkető lábát, felegyenesedett, ökölbe szorult kezében a körmei belemélyedtek a tenyerébe és érezte, hogy hideg fut végig a karján.
-Jaj, de megijedtem - Steven elnevette magát miközben ránézett a háta mögött álló Ethanre és Mattre. - Mert, ha nem mit csinálsz törpe. - Egy lépéssel közelebb lépett az előtte álló lány irányába és így szemtől szembe kerültek egymással.
- Ne nevezz...- Ekkor egy kar hirtelen megragadta és óvatosan megrántotta a csuklóját. A váratlan mozdulattól kibillent az egyensúlyából, megpördült és csak most látta meg hogy Alex ott áll a háta mögött a maga nyugodt, kedves már-már unott mosolyával. A fiú óvatosan rántott még egyet a kezén és futásnak eredt a termek irányába. Mikor odaértek a 206-os terem elé Alex egyetlen mozdulattal kinyitotta majd a hátuk mögött berántotta az ajtót és elengedte a lány csuklóját.
- Hányszor játszod ezt még el Sasha? -Mondta de közben megőrizte a kedves mosolyt az arcán, majd elindult a hátsó padsor felé.

...

Sasha becsukta maga mögött a tanterem ajtaját és gyors léptekkel elindult az üres folyosón. A feje megállás nélkül lüktetett, minden lépésnél egyre erősebben. Miközben elhaladt a termek elött rápillantott a faliórára mely 11 óra 20 percet mutatott, majd az orvosi szobához vezető lépcső felé vette az irányt. Lerobogott rajta, befordult a sarkon és hirtelen megtorpant. A folyosó végéről egy lidérc bámult vissza rá. Eddig csak könyvek lapjain, a híradóban esetleg nagyapja történeteiből hallott ezekről a lényekről. A szóbeszéd viszont nem túlzott. A lidérct hatalmas fekete páncél borította, arcát vékony fekete bőr fedte, szeme halványan derengett a folyosó félhomályában. A két óriási szarv pedig csak még ijesztőbbé tette ezt a szörnyeteget. Hátára két hatalmas kard volt erősítve × alakban melyek éle fel-fel csillant az ablakon beszűrődő nap fényében. Egy vékony fekete köpenyt viselt mely alól kilátszottak a vállát és hátát borító kisebb nagyobb tüskék, a lábán két fekete csizma volt látható. Ahogy Sasha előrébb lépett meglátta a földön rémülten fekvő fiú arcát. Alex volt az. A lidérc pár percig még nézte őt majd lassan elindult a fiú felé miközben résnyire már kinyitotta tűéles fogakkal teli száját. Sasha fejében felötlött a kérdés. Most mit tegyen? Tudta, hogy el kéne futnia, tudta, hogy ez a helyes lépés, de képtelen volt rá. Meg kell mentenie a fiút.
-Neee! Hagyd őt békén! - A kiáltás olyan hirtelen és olyan hangerővel hagyta el a torkát, hogy az még őt magát is meglepte. A lidérc ránézett majd lassan elindult a lány felé. Sasha hátrálni kezdett és közben elkapta Alex aggódó pillantását. Egyre hátrált tekintetét az őt bámuló fénylő szemekbe fúrva. A feje még jobban lüktetett, a lidérc pedig egyre közelebb került hozzá. Mikor már csak pár lépés választotta el őket egymástól, Sasha hirtelen elvesztette az egyensúlyát és hátraesett egyenesen az iskola hideg padlójára. Automatikusan a feje elé kapta a kezét melyen hideg futott keresztül. A lidérc olyan közel került, hogy hatalmas karmokban végződő keze elérte a lányt és felhasította a kezén lévő vékony bőrt. Sasha karjába kínzó fájdalom hasított, ahogy friss vér fröccsent ki belőle egyenesen támadója arcába. Egy kétségbeesett rúgással megpróbálta távoltartani miközben elkezdett hátrafelé csúszni míg a háta már teljesen a falhoz nem simult. Kezén újra az a különös hideg érzés futott keresztül, ezúttal még erősebben még fagyosabban. Hirtelen minden elcsöndesült körülötte, a fejfájása egy pillanatra elmúlt a szeme kéken felcsillant. Látta, hogy a lidérc akit csak ép hogy hátrabillentett a rúgás újra támadásba lendül. Ám ekkor hirtelen hatalmas jégsugár tőrt elő a kezéből és suhant el a szörny válla felett. A lidérc félreugrott majd rögtön megtorpant. A jég súrolta a vállát, ahol a páncélja megrepedt. A lény pár percig csak csöndben bámult az ijedt és meglepett lányra majd váratlanul ő kezdett el hátrálni. Mikor fellhangzott a csengő és a diákok zaja töltötte meg a levegőt a lidérc megfordult és szaladni kezdett az iskola bejárata felé. Még így menekülve is rémísztő látványt nyújtott, nem beszélve rettentően gyors futásáról.
-Alex! - Sasha felugrott és odarohant a fiúhoz. -Jól vagy?
-Megsérültél- Szeme döbbenettel és rémülettel volt tele, az arcán látszott, hogy az események épp úgy meglepték mint Sashat, arckifejezése mégis meglepően nyugodt volt - A karod, elég csúnyán megkarmolt és.... és tiszta jég. - Sasha ránézett a kezére és döbbenten látta, hogy azt vékony jégréteg borítja.
Csak álltak, szótlanul, egymásra mereve miközben a falon lévő jégről apró vízcseppek hullottak a padlóra.