A fiú mindig pontosan ugyan annak a fának dőlve olvasott, és nagyon úgy tűnt észre sem veszi a külvilágot. Csak a szél simogatását, valamint a tenger lágy zúgását érzékelte.
Egy másik fiú pedig gyermeki örömmel sétált a tengerparton, és megpróbált m...
Deverment egy kisebb városka volt Észak-Karolina partján. Nem sok turista járt oda, aminek az ott lakók kifejezetten örültek. Így volt ezzel az a fiú is, aki a hátát a fának vetve olvasott egy régi bőrkötéses könyvet.
Fekete hajába bele kapott a szél, fürtjei úgy lengték körül a fejét, mintha csak táncot járnának. Vékony, művészi ujjaival lapozott egyet a megviselt könyvben, és kicsit bosszúsan tűrte a füle mögé rakoncátlan tincseit. Ezért szokta ilyen időben felvenni a sapkáját, de ma nagy sietségében az ágyon felejtette.
A fiú a legtöbb idejét a parton töltötte. Mindig ugyanazon a helyen, a fánál telepedett le, hol egy jó könyv, hol a gitárja társaságában. Ez az ő helye volt. Az ő kis szent birtoka.
Elhúzta a száját, mikor eszébe jutott, hogy reggel megígérte édesanyjának, hogy kitakarítja a szobáját. Bár mindketten tudták, hogy veszett ügy az egész. Szerette a rendetlenséget, abban volt meg neki a sajátos rendje. A szobája padlóját ellepte a ruhák, könyvek és lapok tömkelege, de ő mindig tudta, mit hol keressen. Számára a káosz volt a rend.
Kinyújtóztatta hosszú lábait, amik elgémberedtek az üléstől. Fekete, kopott farmerjának a térdén egy kis lyuk éktelenkedett, de nem volt szíve a ruhadarabtól megválni, akármilyen megviselt volt is. Egy furcsa érzés kezdte hatalmába keríteni. Nincs egyedül. Érezte, hogy a tarkóján égnek merednek a kis szőr szállak.
A part ezen szakán nem járt senki, mivel hosszabb sétára volt szükség ahhoz, hogy valaki felfedezze azt a részt, ahol a fiú tartózkodott. Nagyobb kősziklák takarták el, ezért volt békés és nyugodt. És mégis, úgy tűnik valaki felfedezte a búvóhelyét.
A fiú kíváncsian ráncolta össze a homlokát, és figyelt. Pár percig nem történt semmi. Megrázta a fejét saját butasága miatt, majd ismét a könyvnek szentelte figyelmét. Csak, hogy ekkor sétált elő a sziklák mögül egy alak.
Úgy lépkedett a nedves homokon akár egy gazella. Szőke haját hátra fújta arcából a szél, és barna szélkabátja is vadul lengedezett mögötte. A fejét a tenger felé fordította, beleveszett az elé táruló látványba.
A fiú összehúzott szemekkel fürkészte az idegent. Az nem vette észre őt, hiszen a fiú jóval beljebb volt a parttól. Az idegen megállt, majd leguggolt. Egyik kezét beleérintette a hűvös vízbe, bőrét simogatta a tenger vize.
Ez meg ki a franc? És mit keres itt? A fiú érezte, hogy átjárja egy fajta düh, amiért valaki képes volt megzavarni őt, és belépni az ő szentélyébe. Méghozzá az ő engedélye nélkül.
Mikor az idegen felállt újra, széttárta a karjait, az ég felé fordította a fejét és felkacagott. A fiú még soha nem hallott ilyen szívből jövő nevetést.
