Az Utolsó Táltos

Első fejezet; Az Elhivatás

Gyermekkorom óta éreztem, más vagyok, mint a többiek... Ők játszottak, fára másztak, kacsáztak a folyónál, rugdostak egy bór labdát, hogy lekössék magukat, de engem ezek a dolgok már akkor sem érdekeltek. A lányokkal játszottam, mert bennük az alkotást láttam, a terveket a jövőre, nem a ríbolást, a pusztítást. Ők családról gyerekekről beszéltek, ők főzni szerettek volna, és szerelmesnek lenni... Mennyire mások is vagyunk. Gyakran forogtam felnőtt körökben, mert apám volt a falu házfője, és nem egyszer elő is fordult, hogy vele tartottam a törzsi gyűlésre...

Sokat ténferegtem a vének között is, akik mind az unokájuknak neveztek – és annak is tartottak – szerető gondoskodással fordultak felém mindig. Én szerettem őket hallgatni, mindannyiuk mögött más- és más történet húzódott meg. Bölcsek voltak ők segítették apámat a vezetésben, mint akármelyik házfőt azelőtt az igazságos döntéshozatalban. Ha a Vezér nem volt otthon – esetleg kalandozni volt, vagy gyűlésen – akkor a vének vezették a falut a táltos közreműködésével.

És már helyben is vagyunk. A táltosunk egy vak öreg, apám szerint már az ő gyerekkorában is öreg volt, és azóta... még öregebb. Senki sem tudja a faluban hány éves, de nincs, ki leváltsa tisztében, így ő a táltosunk időtlen idők óta. Emlékszem engem sosem szeretett túlzottan, bár alapból a gyerekeket nem kedvelte, kissé mogorva volt, de lehet, hogy az évek tették azzá. Más öregek a faluban nem voltak ilyenek.

De hogy haladjunk is valamerre: minden egy borongós őszi estén történt, mikor is egy szörnyű rémálomból ébredtem, csurom vizesen. Nem tulajdonítottam neki nagyobb szerepet „mindenkinek vannak rémálmai, ez teljesen rendben van" – nyugtattam magam, de korántsem gondoltam, hogy ennek mekkora jelentősége lesz a későbbiekben. Hát eltelt az a bizonyos este, másnap a születésnapom ünnepeltük, akkor volt a tizenkettedik, a Mama sütött is, és családi körben ünnepeltünk.

Ám nem tartott ki soká a jókedv, mert késő délután az öregember – kiről korábban már szó esett – kopogott sátrunk ajtaján. Tisztán emlékszem, korán esteledett – a sötét szellemek időszaka rég elkezdődött már. Apám nyitott neki ajtót és örömmel hívta be ünnepségünkre. De a táltos arca komor volt – nem ünnepelni érkezett. Szólított engem és a Mama már tudta, hogy baj van, láttam rajta, és a levegő egy pillanat alatt megfagyott a kicsiny sátorban.

- Az éjjel... - mondta és mély lélegzetet vett – álmot láttál. Eljött hozzád egy ördög, be is mutatkozott, lévén, hogy ismeri nevedet – a Mama szeme nagyra nyílt, hallván a szavakat – az az ördög a te elhívatód!

- Nem, Vaksi! – merthogy így becézték a faluban – az nem lehet, űzd el tőle, nem kell több áldozat a családban! – dühösen, de mégis kérlelő hangnemben – nem elég, hogy szegény apámat elvették tőlem, még az unokám is kell nekik!

- A szellemek döntöttek Marja! Szavuk szent és sérthetetlen! Bele egyeztél-e fiam a szellem kérésébe? – láttam rajta, hogy nagyon sok múlik a válaszomon, de így visszagondolva biztos vagyok benne, hogy tudta.

- Nem. Féltem tőle.

- Vissza fog térni! Álljatok készen, és te Mama! Vedd rá, hogy elfogadja sorsát, különben baj lesz, és nem csak az ő fejére hoz bajt, hanem a nemzetségére is! – majd az öreg fölállt az asztaltól és elviharzott.

Azután a Mama próbált óvni, mint egy oroszlán a sötét szellemektől mindenféle amulettekkel, szent tárgyakkal, fétisekkel, ráolvasásokkal, sokszor virrasztott is mellettem, mikor rám tört a táltos betegség. Harcoltam az ördög ellen, mert volt miért, a Mama tartotta bennem a lelket, de a lélek ott körözött fölöttem, nem akart elengedni, elfeledni. „A szellemek döntöttek, szavuk szent és sérthetetlen!" – ez a mondat járt folyton az eszemben, mikor föladtam volna, hogy azért is, untrucc, ne legyen igaza a táltosnak. Ez majd egy évig ment így.