Keresni a tökéletest

első fejezet

Fény és melegség. Két szó, egy érzés. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy írjam körbe a tökéletes pillanatot, akkor ezt mondanám, ezt a két szót. Hogy miért? Mert ez a két szó nekem biztonságérzetet ad. Ez jelent nekem egy helyet, ami hozzá köthető. Az ő szobája az egyetlen számomra ismert hely, ahova besüt a reggeli napfény. Azok az ébredő, incselkedő napsugarak, amik pajkosan játszadoznak a bőrön. Nem nyitottam ki a szemem, nem is akartam. Ki akartam élvezni azt a köztes időt, amíg én vagyok a porondon, és engem éltetnek a kis sugarak. Kijátszadozzák magukat, majd tovább állnak, de az érzetük ott marad. Az a kellemes forróság a legjobb része az egésznek. Ahogyan átjárja a tested és az bizseregve fogadja be az ingereket. Ekkor nyitom ki a szemem.

A már jól ismert sötétkék falak kedvesen üdvözöltek, ahogy körbepillantottam. A fehér bútorok, amik a szobát borították, szinte világítottak a fényben. Az egész szobát letisztultság és nyugalom jellemezte. Az íróasztalon nem hevert szerteszét semmiféle holmi, hiszen az mind gondosan volt elpakolva a fiókokban és az asztal tetején sorba állított mappákban. A polcok felületén egy porszem sem volt fellelhető, azonban érmek, oklevelek és serlegek sokasága díszelgett rajtuk. Azt is tudom, hogy pontosan kilenc serleg, a hozzájuk tartozó kilenc oklevél és harminchat aranyérem a kupákra aggatva, mert egyszer unalmamban megszámoltam. De ezek csak a legfontosabbak és a legnagyobb eredmények, az összes többi dobozokban áll a padláson. Nem volt sehol sem asztaligép és az ahhoz tulajdonképpen már kötelezően tartozó párnázott, forgós szék, amiben olyan kényelmesen lehet tespedni, hogy már majdnem csak eggyé válsz vele. Egyedül egy laptop árválkodott az íróasztal közepén és a komfortos ülőalkalmatosság szerepét egy egyszerű, szürke irodai szék vette át. A fehér keretes franciaágyon - amit most én foglaltam el- mindig frissen mosott pamutágynemű terült szét, aminek az illata állandóan bejárta az egész helyiséget. Az egyetlen nem a szobába illő tárgy a hatalmas, megtömött sporttáska volt. Azt leszámítva igazából az egész szoba úgy nézett ki, mintha nem is lakna itt senki. Sőt, az egész ház ezt az érzést keltette. Nem meglepő, hiszen lakói valóban nem azok az otthonülős típusok.

Óvatosan kitápászkodtam a paplanok közül és a mamuszom után indultam, figyelve arra, nehogy zajt csapjak, mert nem tudtam jelenleg ki tartózkodik még a házban rajtam kívül. Szerettem ezt a kis mamuszt mert iszonyatosan puha volt, és mert tőle kaptam. Ez volt az első tárgy, ami itteni, mégis az enyém. Ez a kis lábbeli mindig ott volt a ház valamelyik zugában, vagy a cipősszekrényen a többi mellett árválkodott, ha éppen nem volt használatban. Ettől pedig igazi családtagnak éreztem magam.

A szobából kiérve csend borított mindent. Sehol egy lélek, sehol egy mozzanat, ami azt jelentette, hogy a ház üres, és az egyetlen itt tartózkodó személyt, akit én keresek, már egyből tudtam, hogy hol találom. Átszeltem a nappalit és a konyhába érkezve már láttam is az úticélom. Ott volt ő. Ott ült a teraszon a hintaágyban, a hosszú lábai pedig a kis dohányzóasztalon pihentek. A zöld melegítőszettje volt rajta, ami a személyes kedvencem, mert a rézvörös haja, ami most a nap fényében izzott, szinte sugárzott mellette. Szeplős orcája felett lesütött szemekkel kémlelte a kezében tartott bögrét és annak tartalmát miközben jobb kezével azt kevergette. Nem vett észre, ahogy ott állok és őt kémlelem, ezért az üvegajtó irányába indultam és a kilincs elfordításával kinyitva azt kiléptem a frisslevegőre, és egyenesen a hintaágy felé vettem lépteim.

-Barnabás, nem megmondta édesanyád vagy százszor, hogy ne rakd oda fel a lábad? – indítottam a beszélgetést csipkelődve, ő pedig óriás vigyorra húzva a száját, a bögrét az asztalra téve, még kényelmesebben hátradőlt és kezeit a tarkójára rakta.

-Neked is jó reggelt, Zorka- szólt egy hatalmas ásítás közepette. Lehuppantam mellé és szorosan átkaroltam, ő pedig egy puszit nyomott a fejem búbjára.