Bloom [SZÜNETEL]

2. fejezet: Atyai irgalom

Amelyben Asya elkezdi az új világ felfedezését... Amelynek az apja régen részese volt.
Rhaeldon megmutatja segítőkészségét.
És pár párduckölyök depresszió ellen.

Hosszú ösvényen haladtak végig, a kitaposott utat zöldellő fű és színes virágok ölelték körbe. Bár alapjában az erdő viszonylag sötét volt a lomboknak hála, a pasztellszínekben pompázó szirmok feldobták az utat. Asya ugyanis végig a növényeket szemlélte, próbált nem arra gondolni, hogy öt idegen vezeti el őket a világ végére, az apja állapota pedig percről percre romlott. Amikor beestek az erdőbe, éppen, hogy sántított, de ahogy elindultak, lassacskán belázasodott és egyre nehezebben lépdelt. A fekete hajú, komor ifjú néha hátra pillantott rájuk válla felett, olykor felsóhajtott, mintha csak szánná a két idegent. Alec már nehezen vette a levegőt, tiszta víz volt a kíntól és egészen kielsápadt az arca, teljes testsúlyát a két érdekes kinézetű férfi tartotta. Aggódott érte, az az undorító kinézetű lény karmolta meg, és bár számára is felfoghatatlan, de valószínűleg az a borzadalom megmérgezte az apját azzal, hogy sebet ejtett rajta.

– Hé! – kiáltotta Asya, mire a főnök hátra pillantott. – Hova megyünk?

– Az udvarba.

Elég szűkszavúnak tűnt a fiú, és azzal, hogy rögtön levette a tekintetét a lányról bizonyossá tette: nem szeretné folytatni a beszélgetést. Asyában kezdett felmenni a pumpa. Némán követett egy idegent az apja kérésére, megtámadta őket három undorító izé, és most még ez a bunkó tuskó is fölényeskedett. – Már nincs messze... – suttogta erőtlenül az apja, próbált a lányra mosolyogni, de minden mozzanata fájdalommal teli volt. – Akárhova visznek, légy engedelmes...

– Azt se tudom, kik ezek! – Ha lehetett suttogva kiabálni, hát Asya suttogva kiabált az alig magánál lévő apjával. – Miért bízzak bennük?

– Mert erre kérlek – nyögte utolsó erejével, majd úrrá lett rajta a láz.

A feje kibicsaklott, minden csöppnyi ereje elhagyta, a két férfi szinte már vonszolta erőtlen testét. Asya rögtön az apjához rohant volna, de a két őre útját állta, erősen szorították a karját, hogy még csak esélye sem legyen közelebb botorkálni.

– Elájult! – üvöltötte a fekete hajúnak, de az hátra sem nézett.

– Vagy meghalt – vont vállat.

Asya legszívesebben hozzávágott volna valamit. Ijedten nézett Alexander felé, de még lélegzett. Kifejezetten zihált, nehézkesen vette a levegőt. A lány a szájába harapott. Fogalma sem volt, mi folyik itt, de ha az apja arra kérte, hogy bízzon ebben az öt kiállhatatlanul zord férfiban, akkor nincs más választása. Túléli azt az egoista szürke szeműt is, csak mentsék meg az apját.

Az aggodalma összeszorította a torkát, ahogy magatehetetlen apját figyelte. Mindig is tudta, hogy ő az élete: egyetlen nője, egyetlen gyermeke, egyetlen igazi családtagja. Amolyan apuci kicsi lányának volt nevelve, de alapvetően nem gondolta magát béna lánynak vagy elkényeztetettnek. Csak ő igazán kisajátíthatta az apját, hiszen Alec csak az övé volt. Persze, amikor még ovis kislányka volt, akkor hozzá akart menni. Melyik kislány nem akart hozzámenni a saját édesapjához? De vissza lett utasítva. Alexander azt mondta: ,,Bőven elég volt nekem az anyád." Mindig csak ilyen apró információmorzsákból építkezett az anyját és a Bloomokat illetően is.

Valamiért beugrott neki az exbarátja, aki tulajdonképpen a Bloomokról szóló pletykák miatt szakított vele. ,,Ne haragudj... De nem igazán tudok mit kezdeni az apukádról szólókkal." Ő pedig a fiú szavait nem tudta értelmezni. Azért szakított vele, mert az apjáról egy orbitális baromságot pletykáltak? Bár azt sem felejthette, hogy: Minden pletykának van valóság alapja. Mégsem tudott minden hülyeséget elhinni, pláne arról a férfiról, aki felnevelte és ennél fogva ismerte.