A galaxis végtelen -azt hittem mi is azok vagyunk- 𝗳𝗼𝗿𝗱𝗶𝘁𝗮́𝘀

1

Bármi is okozza az éjszakát, csillagokat hagy a lelkünkben
- Victor Hugo

Kozume Kenma nem hitte, hogy hisz a lelkitársakban.

Az ötlet, hogy az univerzum előrukkol egyetlen emberrel, aki tökéletes számára, valószínűtlennek hangzott; nem döntheti el az ember a saját sorsát? Túl sok variációja van az embernek a kedvére való játékban. Mi van akkor, ha mégsem kedveli a lelkitársát? És mi van akkor, ha a másik nem kedveli őt? Nem akart ezen a gondolaton sokáig agyalni. Az egész élete, az ábrándozások, amiket másoktól hallott arról, milyen az, ha valakinek van egy lelkitársa, még ha be is mutatja őt a szüleinek, akkor sem tudta csökkenteni a szorongást, ami talán nem fordult volna át az ő tündérmeséjébe.

Azonban nem csak ez volt Kenma egyetlen problémája a lelkitársakról szóló ötlettel. A szadista természetükben rejlik az igazi aggály. Kenma nem szerette volna tudni az utolsó szavakat, amit az ő lelkitársa mondana neki, nem szerette volna felfogni a szorongást, ami a velejárója lehet.

Ezek a gondolatok játszódtak le megállás nélkül a fejében, mikor belebambult a tükörképébe, miközben várta, hogy megjelenjen a jegye. Újra lepillantott a telefonjára. Este 11:58. Még két perc. Lehet el kellett volna mondania Kuroonak, hogy már csak akkor tudja meg ezt, mikor reggel felébred, eljátszva, hogy ez nem is nagy dolog, de egy szemhunyásnyit sem tudott aludni, hisz az elméje csakis arra fókuszált, mik lehetnek a szavak.

Kenma rávezette ujjait a fürdőszobai tükörre. Talán több cikket kéne olvasnia arról, hogyan fogadja el a lelkitárs általi szorongást, tudta, nem csak ő lehet az egyetlen, aki így érez ezzel kapcsolatban.

Vagy csak el kellett volna fogadnia Kuroo ottalvó ajánlatát, így otthonos érzete lett volna a legjobb barátja társaságában az ilyen szituációk alatt is.

De nem – Kenma túl büszke volt ahhoz, hogy ilyenhez folyamodjon. Mikor Kuroo megtudta az ő védjegyét előző este, a stressz legkisebb jele sem látszott rajta. Na meg nem is volt annyira meglepve a jegyét illetően, amiről Kenma még mindig nem tudott semmit. Kenma még mindig vissza tudta idézni legjobb barátja tipikus vigyorát és a laza stílusát arról a napról, mielőtt tavaly betöltötte volna az ő tizenhatodik életévét, és az egyetlen megjegyzését, ami számított ezzel kapcsolatban, miszerint „lesz, ami lesz.”

Ez volt az a mantra, amit Kenma motyogott magának, miközben figyelte, ahogy a másodpercek elérik az éjfélt.

Egy nagy levegőt véve nézett vissza a tükörbeli önmagára. „Lesz, ami lesz.”

Szeretett volna hinni ebben.

Egy lágy bizsergést vélt felfedezni a jobb kulcscsontjában, miként a borzongás végigszaladt a gerince mentén. Egyből elkezdte kémlelni a tükörben, de túl halovány volt ahhoz, hogy szavakba öntse, nem hogy még papírra is vesse őket. Kenma gyorsan végigsimította a bizsergő részt, hátha ezzel el tudja fedni a bőre alá vésett szavakat.

Nem egészen volt biztos a jegyének az elhelyezkedésében. Mikor néhány póló alá el tudná rejteni, még akkor is félig látható maradna. Az egyetlen dolog, ami most megmentette volna őt ebben a helyzetben, ha a szavak egyszerűek lettek volna, valami, amiről az emberek sosem kérdeznének; nehogy valaha is válaszolnia kelljen rá. Nem volt hajlandó megbékélni az e fajta figyelemmel.

Ezek a gondolatok olyan gyorsan pattantak ki a fejéből, ahogy a szavak kiolvashatóvá váltak a bőrén.

A kulcscsontjára csupán egyetlen szó volt rávésve, amely megmagyarázhatja az előrelátható jövőt.