A galaxis végtelen -azt hittem mi is azok vagyunk- 𝗳𝗼𝗿𝗱𝗶𝘁𝗮́𝘀

3

„Miért tanulok emelt kémiát? Szadista vagyok?” nyavajgott Kuroo, kezében a tankönyvével, szétterpeszkedve a földön, melyen egy csomó papír hevert szétszórva.

Kenma sóhajtott egyet, elmozdulva kényelmes pozíciójából, és maga mellé helyezte a köteg papírt, amin eddig firkálgatott. „A szó, amit keresel, a mazochista. És a kérdésedre válaszolva, igen, az vagy.”

Ez egy mindennapi jelenet volt kettejük között. Kuroo gyakran tanult Kenma szobájában a sajátja helyett, állítva, hogy Bokuto túl hangos szobatársnak bizonyosodott, aki mellett nem tudott volna rendesen tanulni, és Kenma is hiányzott neki, még ha együtt is töltik mindig a napot. Akaashi ezt mindig egy mentségnek fogta fel, hogy elhagyja a közös szobájukat Kenmával, és hogy meglátogassa Bokutot.

Nem mintha ellenezték volna a folytonos cserét, de így sosem voltak ott, ahol igazából kellett volna lenniük.

Kuroo csak bámult Kenmára, gondolatai akörül forogtak, hogy vajon mire utalt Kenma azzal az értetlen kifejezéssel. „A kémia miatt? Vagy valami más?”

„Valami más.” suttogta Kenma. A Kurooval való gúnyolódás sokkal könnyebb volt, mint előző évben, mikor külön kellett élniük, így a kapcsolatuk olyan hamar visszazökkent, mintha nem is éltek volna külön.

„Vigyázz a szádra, Kozume, a végén még azt hiszem, hogy el akarsz csábítani.” nevetett Kuroo, nekidobva az egyik tollának a kupakját barátjának.

Kenma könnyen kitért a tollkupak elől, végignézve, ahogy az ráesik a vetetlen ágyára, majd visszafordult Kuroohoz. „És ha el akarlak?”

Ennyi elég volt ahhoz, hogy Kuroo arcára ráfagyjon a vigyora, és tágra nyílt szemekkel bámulja tovább Kenmát. Kenma megrázta a fejét. Valaki, aki mindig magabiztos volt, hirtelen elillant minden bátorsága, ha cselekedetről volt szó.

„Nem ülsz ide?” intett Kenma az ágya széléről. Kuroonak minden bíztatásra szüksége volt, hogy felhagyjon a kémia tanulással és inkább a Kenma mellett fekvést válassza. Kenma úgy terült végig az ágyon, hogy a feje pont Kuroo ölébe hullott.

Kuroo átkarolta a kezével Kenma derekát, ezzel annyira közel húzva őt magához, hogy a testük összeért, és az kollégiumi szoba olcsó ágya recsegni kezdett kettejük súlya alatt. Egyikük sem fordított rá különösebb figyelmet, helyette ajkaik durván találkoztak egymással, mialatt Kuroo egyik keze bejutást nyert Kenma pólója alá.

Az ilyen pillanatok mindkettőjüknek jót tettek, hogy egy kis szabadságot élvezzenek a túlterhelt egyetemi napjaik alatt, miközben elvesznek a másik jelenlétében.

Néhány tüzes perc után elváltak egymástól, mindkettőjük arcán ugyanazzal a vigyorral. Kuroo lehajolt, hogy egy apró puszit tudjon adni Kenma orra hegyére. „Mivel érdemeltelek ki?”

Kenma megforgatta a szemeit. „Emelt kémiával.”

Kuroo ajkai lefelé görbültek, ezzel megjátszva szomorúságát. „Csak az eszem miatt kellek neked.”

Ez a beszélgetés kuncogást váltott ki Kenmából. Mindegy, hogy mi volt a téma azelőtt, mindig képesek voltak az éles témaváltásra. Nem tartott sokáig, hogy Kuroo is vele nevessen, olyan hangosan, hogy félő volt a másik szobában lakó Ennoshita hallja őket.

Mikor sikeresen lenyugodtak, Kenma visszatette a fejét Kuroo mellkasára, tanulmányozva szívének ritmusát.

Kuroo melegsége már majdnem elaltatta Kenmát, a szemeit már lecsukva pihentette, mikor Kuroo hirtelen mozdulatot tett, és megragadta a papírt, amire Kenma eddig firkált. „Hé, ez mi?” tartotta fel.

Kenma nyafogott egyet Kuroo mozgására, elkeseredve, hogy megzavarta a sziesztáját. „Semmi.”

„Nem úgy néz ki, mintha semmi lenne.” tartotta a lapot egyenesen Kenma arcába.

Kenma sóhajtva felült. El kellett fogadnia a vereséget, miszerint nem szundikálhat a barátja mellkasán, amire nagyon vágyott volna. „Lehetséges logók.”

„Mihez?”

„Semmi különös, csak egy induló cég, amin gondolkoztam. Csak egy fura álom.” Kenma már egy ideje gondolkozott azon, hogy saját videójáték cégje legyen, de az ötlet túl ijesztőnek hatott —túl irreálisnak—, ami nem lehetett más, csak egy álom.

Szerencsére ott volt neki Kuroo, aki örült, hogy ő lehetett a löket, hogy Kenma álmából valóságot faragjon. „Kenma, figyelj, cicus,” kezdte, feltápászkodva a könyökére, így szembefordulhatott Kenmával. „Ha úgy gondolod, hogy van egy ötleted, akkor baszki már, kövesd azt! Őrülten okos és tehetséges vagy, tudom, hogy bármit véghez tudnál vinni, ami a fejedben van.”

Kenma csak pislogott rá, feldolgozva, hogy lehet egy embernek ennyi hite benne. „Kuroo, nem tudom–”

„Én viszont tudom.” vágott Kuroo Kenma szavába. „Ismerlek, és tudom mire vagy képes. Szóval ásd csak bele magad, jó? Semmit sem veszíthetsz azzal, ha megpróbálod.”

Ez elég ok volt arra, hogy Kenma ne vitatkozzon tovább Kurooval. Tudta, hogy ő sosem vezetné bele egy rossz ötletbe.

Ezúttal Kenma adott egy gyenge puszit Kuroo homlokára. „Köszönöm.”

„Bármikor. Szeret–” mindkettőjük szeme hirtelen nagyra nyílt, amint realizálták a szavakat, amik természetesen gördültek le Kuroo nyelvéről. „—em az okos fejed. Igen. Szeretem az okos fejed.” babrált Kuroo a szavakkal, hogy kijavítsa saját magát.

Kenma aggódva húzta össze a szemöldökét, a több mint két éves kapcsolatuk alatt Kuroo egyszer sem botlott ilyen hibába. „Kérlek legyél óvatosabb.”

„Basszus, Kenma, sajnálom. De nézd! Majdnem kimondtam, és nem haltam meg. Látod?” mutatott magára Kuroo. „Kimondhattam volna, 99,95% esély van arra, hogy ne történjen semmi.”

„Nem akarok kockáztatni. Nem akarlak kockáztatni.”

Kuroo vonásai ellazultak Kenma kirohanásakor. Egyik kezét felemelte, hogy megsimogassa Kenma arcát. „Ha ennyire felzaklat, akkor óvatosabb leszek. Megígérem.”

Kenma visszafeküdt Kuroora és egy szoros ölelésbe zárta, belefúrva az arcát barátja mellkasába.

Tudta, hogy Kuroo szereti őt, és Kuroo is tudta, hogy Kenma viszont szereti. Nem kellett szavakba önteniük.