Leveszed a lekvárosüveget a polcról. Sóvárogsz egy kis édes után – mondod. Tudod, hogy nem szabadna, mégis magaddal viszed. A konyhába érve lecsavarod az üveg tetejét: félig van csak. Tudod, hogy ha sokat eszel belőle, még azelőtt el fog fogyni, hogy eljönne az újabb lekvárfőzés ideje. Téged ez nem érdekel. Nehéz napod volt. Fáradt vagy. Kijár. Kenyeret vágsz. Megvajazod. Ha már lúd, legyen kövér, nemde? A lekvár riadtan néz rád, ahogy felé hajolsz a kanállal, hogy egy újabb darabot kiszakíts belőle. Látnád azt az önelégült vigyort az arcodon. Gusztustalan ösztönlény. De téged csak a hasad foglalkoztat. Kajánul harapsz a frissen elkészített lekvároskenyeredbe. Miután végeztél, visszazárod a fedelet és az üveg újra a kamra polcán végzi. Egyedül a sötét kamrában. Mert csak akkor veszed elő, amikor neked van rá szükséged. Ha ő fél, ha ő fázik, az sosem zavar. Nem zavar, már jól laktál. Csak ez az, ami számít. Csak egy hülye lekvár, nem igaz?
Azért a látszat az fontos. Minden évben töltesz az üvegbe. Te mindent megteszel azért, hogy jól érezze magát, ugye? Na meg az is fontos, hogy legyen mit enni. Üres üvegből nincs nyereség. De mindig egy kanálnyival kevesebb kerül vissza. Lassan, évről évre, lépésről lépésre szipolyozod ki az üveg tartalmát. Nem veszed észre, ahogyan tönkreteszed. Nem te vagy a hibás. Azok az emberek, akik körülvesznek. A traumáid. Azok, amiket magadnak kreáltál. Nincs elég dráma? Majd csinálunk. Tényleg ennyire unalmas az életed? Tényleg. Te mindent tökéletesen csinálsz. Az emberek szeretnek, megbecsülnek. Egészen addig a pontig, amíg rá nem jönnek ki is vagy valójában. Miért nincs melletted senki hosszútávon? Képtelenek elviselni a képmutatásodat. Apró dolgokkal teszed őket tönkre, s ezt olyan alattomosan csinálod, hogy ezt legtöbbször egyikőtök sem realizálja. Szükséged van rá, hogy tönkretegyél minden egyes elemet, ami az életedbe kerül. Pusztulás által létezel. Élősködsz. Azt gondolod más vagy. Egy csodabogár, egy különleges érték, akit senki nem ért meg. Pedig csak másolsz. Mindenkit. Egy katyvasz az egész személyiséged, amibe úgy építed bele a másoktól átvett mintákat, hogy kevésbé látszódjon, mint lekvárban a barack. Emlékszel a régi rajzokra? Igen, azokra, amikre olyan nagyon büszke voltál. Mindet másoltad és közben úgy érezted, hogy tehetséges vagy. Most is azt érzed. Csak azért, mert képes vagy észrevenni olyan dolgokat a világban, mint az ég kékje. Milyen költői. Rögtön Coelho-vá avatod magadat, csak mert képes voltál leírni, hogy csiripelnek a madarak. Egyedi.
Közben nem veszed észre: magad vagy a méreg, te vagy a vírus. Cseppenként jársz sejtről sejtre. Báli ruhában bohóckodsz. Vöröset és feketét viselsz, úgy kéred fel az embereket a saját haláltáncukra, mintha életük legnagyobb szórakozására vinnéd őket. Velőstől rántod ki a lelkek lényegét, míg végül nem marad semmi.
És ott van a lekvárod. Az üvegben. A polcon. Kihasználva és elhallgattatva. Mert mindig tudod úgy forgatni a szavakat, hogy te soha ne legyél hibás.
De ne csodálkozz, ha végül üres marad az üveg.
