Egyrészesek

My blond policeman

Már félálomban vergődöm a kanapén, próbálok ébren maradni, Harry pedig még mindig nem ért haza. Bár azt mondta, vacsorára valószínűleg már itt lesz, ez nem jött össze neki. Egyáltalán nem hibáztatom érte, mert pontosan tudom, mennyire izgatott volt már hetek óta emiatt a forgatás miatt, én viszont lassan három hete egyáltalán nem láttam őt. Kezd fogyni a türelmem, mert annyira hiányzik. Cliff sem segít abban, hogy ébren tudjak maradni. Úgy terült el rajtam és gabalyodott a lábaim köré, hogy mozdulni is alig tudok, a teste melege és a bundája puhasága pedig pont olyan, mint egy vastag, szeretettel teli takaró, ami csak ölel és boldoggá tesz. Cliff mindig is egy szeretetgombóc volt, de amikor hosszú ideig nem lát, akkor imád ölelkezve szuszogni a kanapén.

Már tényleg alig vagyok magamnál, amikor végre meghallom a garázsajtó nyitódását jelző csippanást a biztonsági rendszeren keresztül, és Harry kocsijának brummogása is halványan beszűrődik az ablakon át. Clifford persze pont ugyanolyan biztos a gazdi érkezésében, mint én, mert azonnal csaholva a garázsból a konyhába nyíló ajtóhoz rohan. Teljesen sötét van az egész házban, csak a tévé villog, de most azt is kikapcsolom, ezért amikor Harry belép, csak a hangját hallom.

- Szia, nagyfiú! - örvendezik Cliff elé térdelve, és nevetve fogadja a kutya nyálas, forró puszijait. - Hiányoztál, Boyo. Jó fiú...

Már közeledek a sötétben, amikor Harry felkel a földről, és miközben azt kérdezi Cliffordtól, hol vagyok, felkapcsolja a villanyt a konyhában.

- Basszus - nevetek fel a szemem elé kapva a kezem, mert egészen megszoktam, hogy sötétben fekszem, és a szemem is többet volt csukva tévézés közben, mint nyitva. - Itt vagyok.

- Lou... - lágyul el Harry hangja, és még azelőtt veti magát a nyakamba, hogy kinyitnám a szemem. Az arcom azonnal a nyakába fúrom, és bár még halványan érzem a megszokott levendula illatát, most valami egészen más is keveredik vele. Azonnal kinyitom a szemem, és egy kicsit elhúzódom, Harry pedig félig aggodalmasan, félig kíváncsian néz rám. - Öhm... Hogy utaztál?

- Nagyon jól, szinte végig aludtam a gépen - nyelek egyet, és Harry alakját mustrálom, mert már annyira hiányzott. Ezúttal semmi extrém darabot nem visel, de rajta még így is minden sokkal extravagánsabban mutat. Főleg az az idétlen rózsaszín kötött sapka. - Milyen volt az első forgatási nap?

- Iszonyú jó volt - válaszolja a száját rágcsálva. - Hogy sikerültek a felvételek?

- Jól, nagyon jól - felelem, és minden mozdulatát figyelem. Fogalmam sem volt, hogy csupán három hétnyi távollét okozhat ekkora éhséget. Harry viszont valamiért nagyon furcsán viselkedik. - A rajongók imádni fogják.

- A rajongóid mindent imádnak, Boo - forgatja meg a szemét, de csak kedvesen és szeretetteljesen, aztán mintha megint félve nézne vissza rám. - Ne haragudj, hogy ilyen későn jöttem, de a zárás után még beszélgettünk Emmával és Daviddel. Kedvelem őket.

- Az jó - mosolyodom el kelletlenül, mert gondolni is utálok mindarra, amin az utóbbi hónapokban vergődtünk keresztül. - Az előző forgatásnál csak jobb lehet, nem igaz?

- Ettél már? - tereli azonnal a témát, mert erről igazán egyikünk se szeret beszélni. Erősen megtépázta az addig totálisan megingathatatlannak gondolt kapcsolatunkat. Szerintem soha az életben nem veszekedtük annyit, mint abban a pár hónapban.

- Aham - lépek mögé, miközben gyorsan szór egy kis müzlit magának egy tálba, de amikor a tejért indulna, a pultnak szorítom. Ahogy közelebb hajolok, valahogy... az az érdekes, új illat megint az orromba kúszik, és furcsa mód izgatónak találom. A egyik kezem a sárga, bő pulóvere alá siklik, a másik pedig gyengéden a nyakára. Már-már nyüszítve ejti le a kanalat a márvány pultra, és reszketve dől hátra, hogy szinte én tartsam meg, ahogy a fejét a vállamra ejti. A szemei lehunyva, és mint mindig, most is elég volt csak egy érintésem, hogy elveszítse az öntudatát. - Hiányoztál.