Szívtolvaj [novella]

Szívtolvaj

A cölöpviskóba alig jutott be napsugár. Az árnyékos hűvösben állandó gyantaillat keveredett a zsálya, a levendula és a pipitér balzsamos édességével. Odabenn, mintha állt volna az idő, még a por is lustán kavargott abban az egy csenevész fénypászmában, ami a résnyire nyitott ajtón át utat talált magának.

– Mondjad csak még egyszer, fiam! Miért küldött az apád?

– Hogy adjon valami teát a Mamának, mert folyton hasogat a feje – ismételte el Ágoston immáron harmadjára, és még ő is érezte, hogy kezd érdes lenni a hangja, így szelídebben hozzátette: – Kérem.

A javasasszony elmosolyodott. Nem foglalkozott a fiú szavaiból áradó türelmetlenséggel, dudorászva fonta tovább a kosarat. Göcsörtös, ráncos ujjai alatt a szalma engedelmesen hajolt meg, mintha minden kívánságát teljesítené, mintha nemcsak kosarat, de akár házat, akár egész birodalmakat is építhetne belőle.

– Ne haragudj rám, fiam. A kobakom már nem a régi. Mije is fáj a Mamádnak, mit mondtál?

Ágoston úgy érezte, ha valaha megkapja azt a gyógyteát, azonnal ki is próbálja, mert lassan az ő feje is kezdett lüktetni.

A javasasszony alig egy hónapja érkezett Almásbányára, és rögtön a falu határában vert tanyát. Az erdőszéli kis viskót egyetlen éjszaka alatt húzta fel. Egyik nap még nem állt itt semmi, a másik nap már takaros házikó kucorgott a magas fenyők árnyékában, előtte kis kerttel és sarjadó veteményessel.

Alig telt el pár hét, és olyan volt, mintha mindig is itt lett volna.

Az asszonyt a fehér kontyával és a szembántóan színes ruháival ritkán látták a faluban, de olyankor mindenkire mosolygott, mindenkihez volt egy kedves szava. Alighanem tüstént befogadták volna maguk közé, hacsak nem lett volna az a két dolog.

Az első, hogy vajákos volt. A gyógynövényeivel mindenféle betegséget kúrált, de mindenki tudta, hogy aki gyógyítani tud, az mérgezni is, ezért az emberek jobbnak látták tisztes távolságot tartani tőle.

A második pedig, a második...

A második ok éppen ebben a pillanatban lépett be az ajtón.

A fiú nagyjából egyidős lehetett Ágostonnal, valahol a felnőttkor határán, de sem ezt, sem a nevét nem tudták biztosan, mert bár sokszor segített a javasasszonynak a gyógyításban, nem beszélt senkivel, és kerülte az embereket.

Furcsa fiú volt, a haja éjfekete, a szeme égkék. Hullámzó tincsek kergetőztek egymással a fején, mintha akkor is a nyakában hordaná a szelet, amikor négy fal között van. Ragadozószerűen elegáns vonalak rajzolták az arcát – egyenes orr, éles szemöldök, magas járomcsont, íves ajkak.

Ahogy Ágoston meglátta, hirtelen úgy érezte, nyelnie kell egyet.

Eddig csak szóbeszédet hallott a jövevényről, de találkoznia sosem sikerült vele. Most, hogy szemtől szembe látta, megértette, miért zavarta úgy össze a falubelieket. A fiú idegenül festett. Nem hordott cipőt, pedig nem volt sem szegény, sem koszos. Nem tűrte be az ingét, ahogyan az illendő lett volna. Hosszúra hagyta a haját, de nem elég hosszúra ahhoz, hogy össze tudja fogni, a tartása pedig olyan hanyag volt, mintha a gerince zseléből lenne.

A fiú meglepetten vonta fel a szemöldökét, de még csak nem is köszönt Ágostonnak.

– Anyácska, meghoztam a morzsikát – mondta, azzal átadta a kezében tartott kosarat a nőnek. A javasasszony arca felderült, és egycsapásra rendbejött a memóriája is.

– Éppen idejében. Nincs is jobb ír a fejfájásra, mint a morzsika. A Mamád ripsz-ropsz jobban lesz – mondta, miközben nekiállt elkészíteni az áztatnivalót. Friss növényillat szivárgott a levegőbe a felaprított levelekből és szirmaira bontott virágokból. Az asszony egy kis szövetszütyőbe dobta a morzsikaaprólékot, és rakott mellé még néhány másik füvet is, közben folyamatosan sorolta, melyiknek mi a neve, és mire jó.