Epés utóíz

Gyújtó

A sötét az elmém mélyén nem egy árnyalat, sem egy szín. Nem mondható el egy általános jellemzőnek. A sötét a mindenség. Ő nyel el, s szabdal darabokra. Ő az, aki mindig mellettem van. Nem tágít, főleg nem most, hogy elmém uralhatja.

Eszeveszetten szedem lábaim. Annyira, hogy majd' összeakadnak egymásba. Előttem van az utolsó fénycsóva, a célom, ami megszabadít. Elnyeli a sötétséget még azelőtt, hogy a sötétség nyelne el engem. Érzem hűvös leheletét, ahogy utánam iszkol a láthatatlanban. Meg akar téveszteni, el akar terelni az utamról. Mindig ezt teszi, s én mindig ellenállok neki.

Erősen leszorítom pilláim, hogy az utolsó métereket vakon futva tegyem meg. Nem láthatom... Nem nézhetek a szemébe! Nem tudnám elviselni még egyszer azt, ahogy karmait húsomba mélyeszti és belefolyt a mélységbe, mit az én szörnyű gondolataim töltenek meg. Lábaim sajognak; ha nem feszíteném izmaim ennyire, már rég összecsuklottak volna fürge végtagjaim. Tüdőm kezdi feladni a hajszát, szívem üteme eléri a lehetetlent, de elmémben nem tudom elengedi ezt a kicsiny fényt. Érzem a melegét, ahogy arcom csiklandozza, s hallom lágy hangját, ahogy a fülembe kúsztatja a kecsegtető reményt: mindjárt vége.

Kezem előre nyújtom, szemem viszont még mindig erősen csukva tartom. Mintha lelassult volna a sötétség is attól, hogy nem tudja látószerveim befolyásolni. Eltelik pár másodperc a fénycsóva elkapásától s kézfejem bársonyos érintés cirógatja, a megnyugvásra pedig szemem is ki merem nyitni. Édesanyám ül mellettem az ágyam szélén, kezemről arcomra táncol szeretetteljes simítása. Szívem üteme visszaáll a normális üzemmódba, homlokomról a verejtékem cseppjei gyorsan vágtáznak le párnámig, hogy ott egybeolvadjanak a fehér anyaggal.

- Csak újból egy rémálom - suttogom magam elé. Vagyis suttognám, ha a számat mozgásra bírnám késztetni.

- Ugye nem hitted el, hogy tényleg vége? - szólal meg az anyámnak vélt alak rekedtes hangon.

Arca olvad, mint a gyújtó lángjába mártott fagylalt. Szép arcát lemossa a sötétség, hogy egy borzalmas csontváz pillanthasson vissza rám.

Állkapcsát kifeszíti olyannyira, hogy a fejem is bele tudna férni. Talán ez is a célja, s bármennyire is félek nem vagyok képes megvédeni magam. Akármennyire is erőlködök, nem tudok megmoccanni sem. De míg én a testem mozgásra bírásával foglalkozom, ő csontos ujjait nyakam köré csavarja, hogy a cseppnyi megmaradt levegőtől is megfosszon. Kezemmel csapkodnék teljes erőmből, de oly erősen lehúz az ágy mélysége. Ide vagyok kötözve a félelem láthatatlan kötelével. Semmi esélyem. Torkomban a gombóc már akkorára nőte ki magát, hogy a hányinger kerülget. Az arca mégis csak tetőzi ezt.

Közelebb hajolva bámul a szemembe, s én elveszek üreges tekintetében. Lábam görcsösen feszül, egész testem az izzadságtó nedves, fejben viszont még mindig itt vagyok. Itt vagyok és élek.

Bár a fuldoklásom nem igen erősít rá, hogy pár perc múlva is élni fogok-e.

Egész testem befeszítve adom át magam az érzésnek, a felfaló halálfélelemnek. Lecsukom szemem és feladom teljes valómat. Érzem minden másodperc elteltével, hogy közelebb van a halál, szinte a levegőben érzem a bűzös szagát. Torkomban elakad az utolsó kis lélegzetfoszlány is, majd elernyed testem.

Felülve az ágyon torkom szorítva kezdek neki krákogásomnak. Remegő mezítelen lábaim a hideg parkettára lendítem, majd meg sem állok a fürdőszobáig. A csapot megnyitva a langyos vizet az arcomba lötykölöm. Gondolataim egyetlen dologra fókuszálnak: levegő. Levegőt akarok. Többet.

Mélyen szívom be a friss oxigént. Meg sem állok, míg tüdőm kapacitását el nem érem és ilyenkor érzem a legtisztábban, hogy élek.

- Ed, készen vagy már?! - hallom meg anyám sipákoló hangját lentről.