A Tanár úr babyboya - Jikook 18+ /BEFEJEZETT/

33.rész

- Jimin szemszöge -

Jungkook ajtaja előtt állok, de még nem nyitok be. Magamban a már ezerszer elismételt határozottsággal mondom végig azt, amit Jungkooknak szánok. Nem tervezek benne kertelni, hanem egyszerűen oda fogok állni elé és közlöm vele, hogy számomra nem ő az alkalmas pár és pár mondat indoklás után erről, amikben kifejtem, milyen kapcsolatban is szeretnék lenni, elmondom neki a bűvös szót, amivel véget vetek ennek az egész komédiának. 

A legmeglepőbb, hogy ez a határozottság nem múlik el akkor sem, amikor megnyomom a csengőt, hogy jelezzem neki, megjöttem. Kicsit ugyan korábban vagyok a kért időnél, de én nem tudtam otthon tovább várni. Borzasztóan a szemébe akarom már mondani, hogy mit is gondolok és örülnék, ha már ott tartanék, hogy hazafele megyek, miközben leesik ez a teher a vállamról. Akkor már, minden annyival könnyebb lesz és csak annyi lesz a dolgom, hogy elfelejtsem a vele kapcsolatos érzéseimet, az emlékeimmel együtt. Ez tudom, hogy nem lesz egyszerű, de jelenleg ez tűnik a legjobb hosszútávú megoldásnak. 

A zárban, elfordul egy kulcs, amitől hevesen kezd el verni a szívem és szinte pánikolni kezdek, ahogy az ajtón lévő rés, egyre nagyobb lesz és mikor már Jungkook arca is megjelenik ott, félre ver a szívem. Igen, érzem a már megszokott dolgot. Meg akarok neki bocsájtani és egyszerűen magamhoz ölelni, hogy sohase kelljen elengednem újra. Egyszerűen annyit szeretnék, hogy vele lehessek és ő végre, ugyanúgy szeressen, mint én őt. Mégis, hiába érzek így, kivételesen eszembe jut, hogy ez a búcsúzás csakis a saját érdekem, ami nélkül nem könnyebbülhetek meg. Emiatt próbálok venni egy mély levegőt és nem figyelek tanárom szavaira, amik el sem jutnak az agyamig. Egyedül gesztusaiból esik le, hogy bizony éppen beinvitál abba a borzadályba, ahol elvesztettem a szüzességemet, az önbecsülésemmel együtt. Bár az utóbbit jelenleg is próbálom visszaszerezni, ellentétben az elsővel, amitől végleg elbúcsúzhatok. Még akkor is, ha fiúként se hüvelyem, se pedig szűzhártyám nincsen. 

Kétségbeesek, hogy nem fogom tudni megtenni, amiért jöttem, így a félelem miatt, hamar cselekedni is kezd testem, teljességgel megpróbálva ellenállni annak, amit a szívem szeretne.
- Szakítok veled! - kiabálok rá hangosan. Az egész lépcsőházban csengenek szavaim, amik a gondolataimban még akkor is visszhangoznak, mikor már megszűnt mások számára ez a hanghatás. Jungkookra nem merek nézni, csak szemeim összeszorítva köpök felé és még mindig sajgó fenekem ellenére, rohanni kezdek. El erről a borzalmas helyről. Szemeimből könny folyik és kétségbeesetten kiabál bennem egy hang, miszerint idióta vagyok és azonnal menjek vissza hozzá, de közben egy másik felem megkönnyebbül. Úgy érzi, levettek róla egy hatalmas terhet, amit már nem volt képes cipelni és ettől hiába fáj neki, mégis látja, hogy meg kellett tennem. Egyszóval úgy érzem magamat, mint akit a saját gondolataim akarnak szétszakítani és emiatt is menekülök, oly kétségbeesetten erről a helyről, ahol még a jól kitalált szakítás helyett is, csak egy fülét és farkát behúzó hülye lettem. Hiszen az a két szó szinte kirobbant belőlem, majd hatalmas űrt hagyott. 

Eljutok egészen a buszmegállóig, majd az egyik ott lévő székre ülök. Lábaimat felhúzva és térdembe temetve arcomat. Pontosan tudom, hogy mindenki rám néz, legalább egy pillanatra. Na meg azzal is tisztában vagyok, hogy sokuk egyszerűen lesajnálóan figyel, esetleg egy kis undorral. Mégis, jelenleg ez nem tud érdekelni és olyan kis apróságnak tűnik, hogy ennyien ilyen érzelmeket táplálnak irántam, miközben nem is ismernek. Egyszerűen csak az fáj, hogy most szakítottam a párommal. Én tettem és én akartam. Mégis, biztos vagyok abban, hogy ez az egész, bennem sokkal nagyobb űrt hagy maga után. Így, csak még rosszabbul leszek. Annyira rosszul esik a lelkemnek és az önbecsülésemnek, ahogyan ennyire egyoldalú volt a kapcsolatunk. Pedig ennek segítenie kéne abban, hogy könnyebben elengedjem, nem?