Álomjáró és a Névtelen Hajó [Befejezett]

Vendégmarasztaló - I. rész

A Delfinnek álcázott Névtelen csendesen ringatózott Limim kikötőjében, én pedig fiúnak öltözve, mélyen a szemembe húzott szalmakalappal a fejemen trappoltam át a városon. Eddig úgy tűnt, működhet a tervünk. Artfulban nem bíztam száz százalékosan, de mivel Jeff és Hugo is a hajó közelében maradt, O'Brian pedig konkrétan Artfullal a kis tiszti kabinban, joggal reméltem, hogy kihúzhatjuk ezt a pár órát békés kereskedőknek álcázva. A hajó papírjait nem firtatták, és láthatólag Hugo vagy Jeff sem keltett gyanút, szóval én is igyekeztem hitelesen játszani az ártatlan képű hajósinast, aki próbál nem elveszni az idegen utcák labirintusában, és ügyesen átadni a rábízott üzenetet. Végül is, ennek csak a fele volt kamu. Tényleg nagyon iparkodtam, és tényleg kissé elveszettnek éreztem magam. Furcsa volt szilárd talajt tudni a talpam alatt, furcsa volt tök normális, dolgos emberek között szlalomozni csatornázott utcákon, és a takaros kő és faházak látványától is elszokott már a szemem. Furcsa volt egy megelevenedett biedermeier festmény alakjai mellett kutyagolni. A legrosszabb az volt, hogy Fred nem jöhetett velem, sem senki. Jeff azt mondta egy üzenettel feltűnő és ostoba húzás lett volna két inast küldeni. Csakhogy Jeff nem tudta, hogyha magamra maradok, akkor rendszerint agyalni kezdek, és általában olyasmin, amin nagyon nem kellene... Gében, a Boszorkányok Szigetén, a semmivé lett világon, és hogy el kellene mondanom Evanéknek... vagy örökre eltűnni.

- Sal - nyögtem félve, mert mikor a Nótásokra gondoltam furcsa szúrás támadt a mellkasomban. Tudják...

A szellem világosszürke, bojtos farkú macskaként ugrott elő az egyik kerítés mögül, és beszédes tekintettel nézett rám. Rosszféle beszédes tekintettel.

Tényleg tudják?

- Kapu nyílt Daaslamába... vagy -ból - felelt a szellem sejtelmesen a kimondatlan kérdésemre.

A szúrás felerősödött, és egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Ha megtalálták Daasalamát, akkor Zelát sem fogják elkerülni... Zela tudja, hiszen ő beszélt utoljára Gébbel. Ha elmondja a többieknek... Muszáj volt megállnom, mert úgy éreztem, hogy a lábaim nem bírnak el, és tényleg. Mikor lenyúltam, éreztem, hogy a térdeim remegnek. Nagy volt a kísértés, szinte ellenállhatatlan, hogy lehunyjam a szemem és mindent elengedve csak a Nótásokra gondoljak, hogy megtudjam, hol vannak és miről beszélnek éppen.

Salnamhal macskaként a bokámhoz dörgölőzött, én meg ijedtemben ugrottam egyet. Mikor rájöttem, hogy csak ő az, és nem egy kapu nyílt alattam, ahonnan kinyúl egy kéz, hogy magával rántson, újra normál izgatott tempóban kezdett verni a szívem, és kényszeredetten még egy lépést is tettem előre. Aztán még egyet és még egyet... Ellenálltam, és inkább nem hallgatóztam. Akkor ők is láthattak volna engem, de ez most nem volt alkalmas pillanat. Őket már úgyis cserbenhagytam, ahogy Zelát is. Már megtörtént. Az egyetlen esélyem, hogy csillapítsam a lelkem mélyebb bugyraiban fortyogó önutálatot az volt, hogy ezt a cserét rendben és békében nyélbe ütöm. Be kellett bizonyítanom Luggernek, Lady Maraenn-nek, a férjének, és az összes felfuvalkodott skiénai pojácának, hogy tévednek: a Névtelen legénysége nem szörnyetegekből áll. Nem menthetetlenek... csak valahol valamikor rossz döntést hoztak, és akkor talán...

Igazából nem tudtam, mit reméltem. Világmegváltást biztos nem. Talán csak annyit, hogy a sikeres túszátadás után elindulhat valami Skiéna és az Átokszigetek között.

Jól van, Álomjáró! Koncentrálj arra, amin még változtathatsz!

*

Az impozáns kúria díszes kapuja előtt vettem egy nagy levegőt, aztán megragadtam a hatalmas, fából faragott kopogtatót, és bezörgettem. Egy sima képű, göndörített hajú, zavarba ejtően magas, csíkos mellényes fickó nyitott ajtót.