Alexei - EA 2./11.1

922 70 2
                                    

Ez a jelenet az Elemek akadémiája 2. – Nincs visszaút 11. és 12. fejezete között játszódik, a spoilerek elkerülése érdekében a Tizenegyedik fejezet - 2. rész után olvasd el!

***

Alexei Zakharovics Demidov fülében még mindig ott visszhangzottak a kiáltások, ahogy megállt a csukott ajtó előtt. Annak a lánynak a kiáltásai, akinek hónapokon keresztül hazudott, akinek, tudta jól, összetörte a szívét. Nem mintha ez lett volna az első eset, hogy ilyesmit tett. És ha az apján múlik, valószínűleg nem is az utolsó.

Alexei kihúzta magát, majd ökölbe szorított kézzel bekopogott az ajtón.

Egy pillanatig semmi sem történt. Csend uralkodott. Talán az apja még sincs itt, talán tévedett az őr, akit megkérdezett, talán hirtelen el kellett utaznia üzleti ügyben, talán...

– Szabad! – hangzott fel tisztán, érthetően odabentről.

Alexei válla megroggyant kissé, ahogy kifújta a levegőt, de megacélozta magát, és amikor lenyomta a kilincset, már nyoma sem volt rajta a bizonytalanságnak.

Az apja kifejezéstelen tekintettel nézett rá az íróasztala mögül. Alexei hálás volt, amiért hátrafordulhat az ajtóhoz, hogy becsukja, legalább még néhány másodpercet nyert, amíg nem kellett minden egyes izmát megreguláznia. Ebben a házban, ebben a családban nem volt helye az indulatnak.

Az érzelmek csak hátráltatnak, mondogatta mindig az apja.

Alexei tagjai eljegesedtek, az arcizmai megdermedtek, az ereiben zúzmara váltotta a lángoló mágiát.

– Meghoztuk Lily Parkert.

– Igen, tudom. Natasha már tájékoztatott.

Alexei ujjai önkéntelenül is megrándultak a teste mellett, egy hajszálon múlt csupán, hogy nem szorult ökölbe a keze.

Natasha már évek óta próbált Zakhar Demidov kegyeibe férkőzni, és az utóbbi időben úgy tűnt, sikerrel is járt. Zakhar talán a saját fiatalkori énjét látta benne. Hiszen ugyanúgy senki volt, egyszerű mágiahasználó, aki a semmiből kapaszkodott fel a csúcsra. Mesés vagyonra tett szert, és a lecsúszó Volkov-család azonnal igent mondott, amikor megkérte Marina Volkova kezét. Zakhar megmentette őket a hitelezőktől, ők pedig cserébe hatalmat adtak a kezébe.

De hiába próbálta Natasha kifúrni Alexeit, Zakharnak még a pénznél is többet számított, hogy Alexei ereiben Volkov-vér folyik, és egészen addig, amíg Alexei feleségül nem veszi és hivatalosan is a családjukba nem fogadja Natashát, a lány feláldozható volt. Megkerülhető. Eldobható.

Lecserélhető.

És Alexei pontosan tudta, ki az, akinek a kedvéért az apja hajlandó lenne felbontani a két évtizede kötött jegyességet.

Egy elképesztő erővel bíró lányért, aki ráadásul a közelmúltban multimilliomossá is vált.

Egyetlen gond volt csak ezzel a tervvel: ez a lány épp gyűlölte Alexeit. Méghozzá jogosan.

Hiszen kétség sem férhetett hozzá, hogy Alexei elárulta Lilyt.

– A kérdés csak az, hogy miért ide hoztad, ahelyett, hogy a katakombákba vitted volna.

Katakombák. Mintha föld alatti járatok valamiféle ősrégi, a Volkov-felmenők által hátrahagyott hely lenne, nem pedig a legmodernebb technológiával felszerelt börtön és kutatóegység.

– Nagyobb eséllyel tudom együttműködésre bírni, ha itt van, mint ha behajítjuk egy cellába – válaszolta Alexei kimérten.

Zakhar Demidov az asztalra támaszkodva felállt.

– Épp most jött rá, hogy végig hazudtál neki. Te vagy a legutolsó, akit látni akar.

– Elhitetem vele, hogy valóban szeretem. Mire végzek vele, önként mellénk áll.

Alexei megfeszített állkapoccsal állta az apja fürkésző tekintetét. Csak reménykedhetett benne, hogy nem szökik pír az arcára, de kontrollálni csak az izmait és a légzését tudta. Lassan teleszívta a tüdejét, majd az orrán át kifújta a levegőt.

– Mindig is hiányzott belőled az alázat, Alekszej, de ez talán még a te önhittségeden is túlmutat. Annyira, hogy hajlandó vagyok elhinni, komolyan úgy gondolod, beválhat. – Zakhar összekulcsolta a kezét a háta mögött, széles mellkasával, szálfaegyenes termetével és felszegett állával leginkább egy tábornokra hasonlított. – Legyen.

Állával az ajtó felé bökött, mintegy elbocsátva a fiát. Alexei visszafojtotta a torkát feszítő sóhajt. Megfordult, és nyugodt léptekkel megindult az ajtó felé. Már a kilincsen volt a keze, amikor az apja utánaszólt:

– Alekszej!

Alexei hátrapillantott a válla felett az apjára, aki időközben visszaült az asztalához és a számítógépe két monitorja közül az egyiket nézte.

– Elvárom, hogy ne okozz csalódást.

Alexei gyomra megrándult, de azért bólintott.

A kilincsnyelv halkan kattant mögötte, miután behúzta az ajtót, és egy pillanatig nem mozdult, csak állt ott, lehunyt szemmel várta, hogy elmúljon az a rémes érzés, ami az apjával való találkozások után mintegy második bőrréteget képezett a testén.

Léptek dobbantak a szomszédos folyosóról, mire Alexei szeme kipattant. Épp időben ahhoz, hogy meglássa a beforduló alakot. A fiatal nő megtorpant, karcsú alakját körberagyogta a háta mögötti ablakon beömlő napfény, sötétbarna haja vöröses színezetet kapott.

– Aljosa! – suttogta a lány.

Az egyik pillanatban még ott állt, a következőben pedig Alexei nyakába vetette magát.

És ahogy Alexei ösztönösen köré fonta a karját, hónapok óta most először mosoly terült szét az arcán.

Elemek akadémiája - ExtrákWhere stories live. Discover now