Aznap ragyogóan sütött a nap. Madarak repkedtek a tengerkék égbolton. Bogarak zümmögtek a fűben.
A kislány vidáman szaladgált a virágos réten. Szőke haját anyja keze fonta varkocsba, piros masnival rögzítve. Az anya egy fa alatt ült, az árnyékban, arcát szellő simogatta. Nézte az apró lánykát, aki meg-megállt és leszakított egy-egy mezei virágot. Amikor már csokorrá állt össze az egész, odaszaladt az anyjához és átnyújtotta neki.
A nő mosolyogva köszönte meg. A kislány ekkor észrevett egy pillangót, amely megpihent az egyik virágon.
– Anyu, Anyu! Nézd csak! – kiáltott és már szaladt is.
Anyja szomorúan nézett utána. A napjai meg voltak számlálva, de a kislány ezt nem tudta. Boldog volt.
A nő igyekezett visszatartani a könnyeit. Bánata oly mélyen gyökerezett. Soha nem láthatja a kislányát felnőni. A betegség feltartozhatatlanul szőtte át a testét. Fájdalmai voltak, amit eltitkolt a lány elől.
Vajon mi lesz a kislánnyal, miután ő már nem tud vigyázni rá? A kislány apja még akkor elhagyta őt, mikor a gyermek még a hasában volt. A szülei már nem éltek. Testvére nem volt. Kire bízhatja a szeme fényét? Bánatában majd' megszakadt a szíve.
Egész nap kint maradtak a réten. Amikor a kislány megéhezett az anyja kivette a szendvicseket a piknikkosárból, és átnyújtotta a lánynak.
– Anyu, te miért nem eszel?
– Nem vagyok éhes, Drágaságom. De te egyél csak.
Elővett a kosárból egy üveg saját maga főzte málnaszörpöt és teletöltött egy poharat. Átnyújtotta a gyereknek, aki nagy kortyokban nyelte az édes folyadékot.
– Nagyon finom – nyammogta tele szájjal.
A nő mosolygott rá és megsimogatta a fejét. A kislány gyorsan megette a maradékot és rohant vissza, játszani. Anyja felnézett az égre, ahol furcsa formájú felhők úsztak.
– Kedves Istenem! Kérlek, tégy csodát! A kislányomnak szüksége van rám. Rajtam kívül senkije sincs. Nem tudom úgy itt hagyni ezt a világot, hogy az ő sorsa bizonytalan. Nem akarom, hogy intézetbe kerüljön, hogy idegenek neveljék. Nem lehet ez a sorsa. Ő annyira jó és tiszta.
Letörölte a közben kicsorduló könnyeit, majd lehunyta a szemét.
Egy magas, fénylő lény térdelt le elé.
- Kedvesem. Isten gyermeke. Az Úr meghallgatta az imádat.
A nő felnézett. Egy gyönyörű arcú férfi hajolt fölé, akinek a háta mögött aranyszínű szárnyak feszültek. Annyira meghatódott, hogy egy szót sem bírt szólni. A férfi rámosolygott, majd a nő szívére tette a kezét, amiből forróság és fény áradt. A nő érezte, ahogy minden rossz eltávozik belőle, a helyét pedig melegség tölti fel.
- Meghaltam – gondolta.
A férfi tovább mosolygott, a kezét elvette a nő szívéről, aki úgy érezte mázsás kő gurult le róla.
- Anyu, anyu! – riadt fel gyermeke hangjára.
Kinyitotta a szemét. A nap már a látóhatár széléről világította be narancsvörös színével az eget. A férfi eltűnt, helyette kislánya guggolt előtte.
– Elaludtál – mondta.
A nő körbenézett, de rajtuk kívül senki más nem tartózkodott a közelben.
– Jaj, ne haragudj, Kicsim.
– Nem baj, Anyu. Te is láttad?
– Mit?
– Az angyalt?
A nő szája mosolyra húzódott miközben felállt. Összeszedegette a holmijukat. Szóval nem álom volt, valóban egy angyal jött el hozzá. Meggyógyította volna?
Másnap a doktorhoz sietett, aki különféle vizsgálatokat végzett el rajta. A fejét csóválva a nőre nézett.
– Asszonyom, valami csodával határos módon eltűnt a tumor. Ön újra egészséges.
A nő örömében átölelte az orvost és zokogva köszönetet mondott.
