NINCS MÁS ÚT (Zombi apokalipszis)

ELŐSZÓ

Emlékszel még a világra?

Arra, ahogy felkeltél, komótosan kimásztál az ágyból, belekezdve az aznapi rutinba.
A gyerekek nevetésére az iskola udvaráról kiszűrődő zsivajban, ahogy munkába sietve próbáltad nem a blúzodra önteni az életmentő kávédat.
A könnyed csevegésre, és az együttérző mosolyokra, amikor nem tudtál máshogy segíteni, minthogy meghallgattad a fájdalmas történeteket.

Emlékszel arra, milyen volt élni? Gondtalan gondokkal, amelyeket átlagban megoldott egy kiadós alvás, vagy egy pohár bor a barátokkal.

És mi a helyzet a legszebb résszel?
Ahogy hazamentél, ledobtad magadról a munkanap terheit, és ő rád nézett, átölelt, te pedig boldog voltál, hogy ti ketten összetartoztok. Nem hitted volna, hogy sikerül, de már nem féltél a jövőtől, mert ő ott volt veled, ismert téged. Minden titkoddal és hibáddal együtt szeretett.

És arra emlékszel, amikor rákattintottál a cikkre, eltűnődve azon, hogy ki élvezi ezeknek az írását. Ki hisz el ekkora őrültséget?
Az első képkockákra a hírekben, a Felkavaró tartalom feliratra, a vérző szemekre, a kifakult bőrökre.

A görcsre a gyomrodban, mert tízórányi út választott el tőle, amikor minden megváltozott.
A fellélegzésre, amikor leolvastad a nevét a telefonod kijelzőjéről, amely addig tartott csupán, amíg fel nem véve meghallottad a hangjában a kétségbeesést és fájdalmat.
Ahogy ordítottál a készülékbe, és ő csak azt mondogatta, hogy szeret, és arra kért, sose add fel! Hogy bocsáss meg neki, amiért örökre elhagy téged.
Amikor azt hitted, ilyesmi nem történhet meg, mert még csak most kezdődött a közös életetek, és te tele voltál csupa reménnyel és szerelemmel.

És emlékszel arra, amikor gyilkossá váltál? Kezedben a fegyverrel, amelyet az egyik hulla mellől szereztél, megölve egy férfit, aki véres könnyeket sírva térdelt előtted, az életéért könyörögve. A pillanatra, amikor eldöntötted, hogy önvédelem lesz, mert ha nem teszed meg, te is így végzed.
Az utcán menekülő emberekre, a sikolyra, amelyben már benne a halál. A testekre, amiket egy idő után már senki sem próbált eltüntetni.

Mert én emlékszem.
És most, amikor az utolsó sziréna is rég elhalkult, azt kérdezem, fog valaki rám is emlékezni, ha már nem leszek?