NINCS MÁS ÚT (Zombi apokalipszis)

1.

Az eget bámulom az ablakból, és minden olyan békésnek tűnik. A szürke felhők feladták a küzdelmet, a párkányon táncoló eső dallama megtöri a lassan állandósuló csendet. Néha már azt sem tudom, milyen a saját hangom, mert hosszú idők telnek el anélkül, hogy megszólalnék.
Általában minden napom ugyanilyen, amióta egyedül maradtam.
Csak nézek kifelé a hatodik emeleti lakásomból, vigyázva arra, hogy még véletlenül se pillantsak az utcán maradt borzalmakra. Épp elég az is, hogy gondolatban velem vannak, nem hiányzik, hogy lássam is őket.
De néha elgyengülök.
Bizonyítékra van szükségem a pusztításról, hogy tudjam, valóban megtörtént.
Ahogyan most is.
A tekintetem a felhőkről a környező épületekre siklik, aztán fokozatosan lejjebb, amíg el nem érem az utat. Ott vannak, hol máshol lennének? Sok vált mozdulatlanná, de a nagy részük még mindig az utcákat járja. Fogalmam sincs, milyen logika szerint működnek, szükségük van-e még táplálékra, vagy másra. Annyira gyorsan zajlott le ez az egész, hogy még meglepődni sem volt ideje az emberiségnek, és máris az utcán voltak a vérző, vérengző emberek. Nem volt alkalom híradásokra, és a katonaság is hamar feladta, hogy rendet tartson egy olyan új helyzetben, amiről szinte semmit sem tud.
Én is csak pár, idegen ember által összeszedett információval rendelkezem. Meg persze személyes tapasztalatokkal, amiket már sosem fogok tudni elfelejteni.
A betegség állítólag a veszettség egy új, gyorsabban lezajló változata, ami a központi idegrendszerben tesz végzetes elváltozásokat. Agresszív viselkedést produkál pár perccel a szervezetbe kerülés után.
Szerintem másról van szó. Csak olyasmi lehet ilyen precíz és hatékony, amit jó előre megterveztek.
Nem mintha számítana. Őt már úgysem hozza vissza semmi sem.
Minden éjszaka azon gondolkodom, hogy miért vagyok még mindig itt? Miért kapaszkodom ehhez az új élethez, amikor a régiben mindent elvesztettem, ami számított.
És bármennyire is próbálok magyarázatot találni erre, sosem sikerül megfogalmazni az okot, amely életben tart. Talán nem is kellene ilyeneken agyalnom. Egyszerűen csak vagyok, létezek, bezárkózva a szegényes készletemmel.
Vannak olyan pillanatok, amikor azt képzelem, hogy csak én maradtam. Mindenki más eltűnt, és az a büntetésem, hogy a föld utolsó embere legyek.
A világ azonban most sem engedi, hogy elfelejtsem, tévedek. Vannak még hozzám hasonlóak.
Ahogy az utcát nézem, feltűnik két oda nem illő alak. Ez is olyan nap, amikor vakmerő túlélők az utcára merészkednek.
A világ megy tovább, ebben az új rendben.
Az ember arra született, hogy alkalmazkodjon a lehetetlen helyzetekhez. A legerősebbek azok, akik mihamarabb elfogadják ezt.