tengeren túlról (bts fanfiction)

2. fejezet

Nagy erővel ütköztem egy erős mellkasnak, egy biztonsági volt.

- Hova hova? - kérdezte felvont szemöldökkel, a pulzusom megint magas lett, még mindig nem tudtam beszélni az arcomon lefolyó könnyektől, lépteket hallottam magam mögül is, tudtam hogyha rájönnek mindenre, akkor végem, vagyis vége mindennek, így se álltam a helyzet magaslatán.

- Hagyjátok, ő velem van - szólalt meg egy aranyos hang a hátam mögül, a biztonsági apró biccentett, majd elhaladt mellettem és otthagyott.

- Úristen kö... - belém forrt a szó amikor megfordultam, J-Hope állt ott, teljes életnagyságban, rámmosolygott én meg szinte elolvadtam.

- Te sírtál? - kérdezte kicsit aggódva, az arca mosolyt és boldogságot sugárzott még így is.

- Nem, vagyis...de...de mindegy - sikerült végre összeszednem egy mondat szerűséget, a még mindig folyamatosan forgó gyomrom kicsit akadályozott benne.

- Bemutatnám nektek Rékát, aki mostantól elvileg hivatalosan is a bartátnőm - hallottam a hangszórókból Jimin hangját, még jobban  ugrott egyet a gyomrom, de most a világ is forgott velem. "Mi a franc? Barátnő? Rohadjanak meg! Vagyis csak Réka, ez részletkérdés" - a gondolataim kb. ilyenek voltak, megfordultam és megint elindultam futva, gondolkodtam hogy most akkor a tömegbe vetem magam, hagy tapossanak szét, de végül egy erős kéz visszarántott.

- Ne menj, még ne, maradj a koncert végéig, figyelj, még nem tudsz semmit, gyere - mondta J-Hope, "ez most komoly? Rám uszított egy biztonságit? Hogy jön ez neki egyáltalán?" - megint sok helyen jártak a gondolataim. 

- Most pedig Rékát is meghallgatjuk, mondd véleményt, meg hasonló formalitások - beszélt Jimin ismét a mikrofonba, a tömeg egy "ezzazz" morajlással fejezte ki hogy örülne annak, ha Réka is megszólalna végre. 

- NEM - kiabáltam hangot adva a nemtetszésnek és a kétségbeesésnek, Réka odakapta a fejét, gyorsan felkapta a mikrofont.

- Hello mindenki, először is magat ismertetném az embereknek, mert hát, mit is mondhatnék, zűrös vagyok, és a családom is, mindig hiszti van... - szünetet tartott, mert megvárt hogy a tömeg elcsendesedjen, gyűlölettel néztem minden egyes mozdulatát, de kíváncsi voltam azért arra, hogy mit fog mondani - Mindent összevetve jó életem van, jó kajákat eszek, diákmunkán vagyok, mondjuk hogy mindenem meg van, és most lett egy tökéletes barátom is, tudom ezzel összetöröm valaki szívét, ezt nem lehet így megbocsátani, ott áll az utolsó sorban egy lány, lelkileg összetört, és minden erőmmel azon leszek hogy felvidítsam, ki segít ebben? - hangosabbra vette a hangját, tudtam hogy rám gondol, de nem érdekelt, a tömeg egy egyhangú igent visított, ez se érdekelt, csak az foglalkoztatott hogy hol van most Jimin, mert nem volt a színpadon, nem volt sehol - Oké, akkor most énekeljünk el neki egy bts számooot, legyen a 10000 hours mondjuk? - kérdezte és a tömeg sikítva kezdte énekelni, dobhártya szakadás, meg minden egyéb formalitás tudjátok. Én nem énekeltem, de Réka elkezdte halkan, aztán ahogy kicsit elkezdett tetszeni a tömegnek, hangosodott - I'd spend ten thousand hours and ten thousand more, Oh, if that's what it takes to learn that sweet heart of yours And I might never get there, but I'm gonna try If it's ten thousand hours or the rest of my life I'm gonna love you (Ooh, Oooh) - nem keresett senkit a szemével, nem kereste Jimint, megállapodott egy ponton és azt nézte, fájdalom ült ki az arcára, valami nem stimmel, nem Jimin dalát énekelte és a dal mintha kiváltott volna nála egy űrt. Elkezdtem énekelni halkan, fura de hirtelen minden elhalkult körülöttem, visszahallottam a saját hangomat. 

Réka pov. :

A tömeg egy emberként fordult Lilla felé, a biztonsági őr tette a dolgát, a mikrofon észrevétlenül a lány karján volt, tetszett a hangja, oldalra pillantottam a hangfal mögé, Jimin mosolygott és felmutatta a hüvelyk újját, jelezve hogy tetszik neki Lilla hangja, nem tudtam nem mosolyogni mosolyogni. Valaki mögém lépett, az egyik Bts tag, de ki? Nem tudtam eldönteni úgyhogy inkább énekeltem tovább, egyre kínosabban érezve magamat. "mi lesz ebből?"