Yie

2.

- Yie... Érdekes neved van.- húzódott finom mosolyra a fiú szája.
- Kö-köszönöm?-motyogtam, miközben a doki, még mindig serényen írt valamit a jegyeztet tömbjébe. Amíg a srác irkált, addig én alaposan körbe néztem. Rengeteg felszerelés volt a kis "kabinban", amibe az elsősegély ágyamat helyezték el, köztük egy tükörrel. Bele néztem, de a tükörből egy egészen másik ember nézett vissza rám. Ami egyedül stimmelt rajta az a mély mogyoró barna szemek voltak, az összes többi az "nem én voltam".... Hétköznapi ruhámat felváltotta a kórházi beteg ruha és a hajam a reggeli napfényben ezüstösen csillogott, a sötét barna tincsek helyett. Éreztem, ahogyan kifut, minden ver az arcomból, és fal fehérre válik.
- Mi-mi történt velem?- kérdeztem elhaló hangon.
- Igen, pont erre akartam volna rá térni... Az a medence, amiből kimentettek, abban egy úgynevezett Turmanun növényt ültettek, amit utoljára dél-kelet Tokióban találtunk. Ennek a növénynek olyan tüskéi vannak, ami érintés hatására az adott területen, egy eddig nem nagyon ismert betegség jön ki...a Kebra. Ennek okából fakad az is, hogy még nincs gyógymód erre a betegségre
- És rajtam kívül, még hány embert szúrt meg ez a növény?- kérdeztem remegő hangon, reménykedve, hogy nem én vagyok az egyetlen.
- Csak egy fő. 10 évesen a Tokió öbölben egy kisfiút, szúrta meg a Turmanun. Ez volt eddig az egyetlen hely, amiről tudtuk, hogy ott található egyáltalán az a növény.
- És a kisfiú életben maradt?
- Igen. A mai napig a kórházunkban lakik, és kapja a kezeléseket.-próbált valami biztató arcot felvenni, de valahogy inkább grimaszra hasonlított.- De ahogy látom, hamarosan oda érünk.- kipillantottam az ablakon, és a Mijagi prefektúrát láthattam fölülről. Még sosem jártam itt csak a híradóban, amit az üzletek kirakatában levő tv-iből néztem. Egyből kiszúrtam a kórházat, ugyanis az volt az egyik legnagyobb épület, ami kiemelkedett a többi közül.
- Oh, jut eszembe!-törte meg a csöndet.- Ezt a mellényt vegyed fel.- elővett egy fehér mentő mellényre hasonlító ruhadarabot.
- Miért kéne ezt felvennem?- néztem furcsalkódva a fehér textil mellényt. Egyszerűen elképzelni sem tudtam, mire hasznos ez egyáltalán.
- Ennek a betegségnek a "központja"- ha lehet ezt így hívni- az a felső testünk területén van. Magyarán, ha valamilyen környezetben levő szennyeződés: például por, vagy valamilyen erős érzelem: szerelem, szomorúság... stb, érinti az adott illetőt- jelen esetben téged-akkor a tested adott pontján erős fájdalom fog kijönni. Ez többször is megtörténhet, ezt nevezzük kiújulásának, és hogy ezt megakadályozzuk, erre a speciális mellényes van szükséged.- magyarázta meg, és kezembe nyomta a fehér anyagot. Vonakodva ugyan, de felvettem. Még az orvos kis monológja sem segített rajtam, hogy mégis mire lesz ez jó, mert nem néztem volna ki a mellényből, hogy ezt a célt tudná teljesíteni. Elkezdtünk ereszkedni, és a fülem bedugult a nyomásról. Most történt ilyen velem először, de megpróbáltam minden tőlem telhetőt és ki dugasztani a fülemet, de az is nagyon nehezen sikerült. Mikor már közelítettük a leszálló pályát, egy óriási tömeg csoportosult a téren. Nagy részük kamerákat, telefonokat, és mikrofonokat lóbáltak kezükben. Egymást lökdösve, próbáltak Sied és én hozzám jutni, közben különböző kérdésekkel bombázták az orvost. Éreztem hátamon Sied tenyerét, ami lassan, maga után tolt, nehogy elveszek a riporterek és az újság írok, nagy forgatagában.
- Mit fognak kezdeni az újonnan felfedezett Turmanun ültetvénnyel?
- Első sorban, valószínűleg mintát veszünk róla, hogy lássuk van-e különbség a két ültetvény között. És természetesen kiirtjuk, minél hamarabb, nehogy több kárt okozhasson.- ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket tettek fel az orvosnak, amelyekre vagy válaszolt, vagy elutasította azokat. Nagy nehezen bejutottunk a kórház épületébe. A kórház meglepően üresnek bizonyult. Nem voltak ott a megszokott idősek és fiatalok, különböző problémákkal ücsörögve, várva arra, hogy a nevüket szólítsák. Orvosok, professzorok, és diákok mászkáltak a folyosókon. Mindenki fehér köpenyben járkált, aktákkal, füzetekkel a kezükben. Hátra pillantva láttam a tömeget, akik az ablak üvegéhez tapadva igyekeztek fotókat lőni rólunk. Az épület portáján kettő kapu magaslott a fejünk felé: az egyiken, ahogy láttam, egy fém detektorral ellátott állványzat lehetett, ugyanis a teljes átellenőrzéssel térhetek be az ott dolgozók. Sied a másik, üres kapu felé vette az irányt.

- Nem lesz semmi baj. Most egy ellenőrzés lesz, ami által egészen biztosan nem viszünk be az épület területén belülre semmilyen fegyvert, vagy az itt dolgozókra, betegekre ártalmas szereket.- magyarázta. Közben megálltunk a kapu előtt.

- A másik kapu is ehhez hasonlót művel, nem? Akkor miért mindenki ott tömörül?

- Mert ez kifejezetten neked találtuk fel, ugyanis megszabadít a környezetből eredő mikró szennyeződésektől. - Erre megindult a fém rudak közé, és a kapu egy erős antibakteriális fertőtlenítőhöz hasonló szert permetezett rá az orvosra.- Yie...- Finoman meg indultam az ismeretlen gépezett alá. Egy éles hang ütötte meg a fülemet, és ösztönösen elkezdtem rohanni a kijárat irányába. Az előző este szerzett pénz, és egyéb lopott holmik beindította a riasztót. Már csak egy hajszálon múlott, hogy kironcsak, és az őrjöngő sajtó elé vessem magam, amikor elém vágott Sied. Ez lefutott?! Futott végig az agyamon, amint megláttam az arcát az enyém előtt.- Mutasd a zsebeidet.- A múlt esti zsákmányom! Biztos nem adom oda! Lebukok, és akkor nem csak gyogyó házba küldenek, de még mehetek börtönbe is. Finoman hátráltam, és felegyenesedtem. Bele néztem a fiú szemébe, hogy azt higgye ezzel megnyugtatott. A finom hátrálásból én megálltam, kisebb vér felpezsdülést éreztem az egész testemben, majd egy laza lábcsúsztatással kifordultam Sied elől. Már azt hittem, hogy itt nem lesz semmi baj, mikor a szemem sarkából láttam, ez nem lesz ilyen egyszerű. Biztonsági őrök állták el a fő kijáratott, persze naivan... Mert engem nem ez fog meg akadályozni! Elkezdtem feléjük rohanni, és nem lassítottam! Látszódott rajtuk az összezavarodotság. Végül is, ez volt a célom. Ugyanis, amint odaértem hozzájuk, ismét egy gyors határozott irány váltást tettem meg. De éreztem... Pupillám összeszűkült, szívem egy ritmust kihagyott. Ott volt előttem megint Sied, pedig le kellet volna maradnia, és persze teljesen le kellett volna maradnia... Ehelyett csak mélyen a szemembe nézett, egy kis, de annál fájdalmasabb mosoly ült az arcán. De hogy?-teljesen le voltam döbbenve. Eddig senki se kapott el, nem tudod követni. De ez a srác minden eddigi embernél is túltett, mintha ember feletti képessége lenne. Meg kellett állnom, de az óriási lendület miatt inkább egy orra bukásnak indult, ezért hátra kezdtem dőlni. Csak egy pillanatra veszítettem el az önuralmamat. Hátra estem végül, de még mindig teljesen le voltam döbbenve.
- T-te lefutottál!- szóltam rá számon kérően a fiúra, semmit sem törődve a körülöttünk lévő világra. Nem érdekeltek az örök, sem a sajtó odakint. - Ki vagy te?- csak bámultam őt, mint valami örült miközben két biztonsági őr megragadta a karomat és fel akartak emelni.
- Ne!- riadt fel Sied. A karomon erős zsibbadó fájdalom terjedt szét. Azt hittem ott eszek össze, és sose szednek fel onnan a padlóról élve. A látásom eltorzult, nem bírtam fókuszálni. Fülemben tompán csengett az orvos szavai, amit az őröknek mondott. Bódult fejemet a karom felé irányítottam, és annyit láttam, hogy a hófehér kórházi ruhát lassan, foltokban itta fel a karomból a vért.
*Csettintgetés*
- Yie! Yie! Itt vagy még köztünk?- igyekeztem Siedre és az ő ujjára koncentrálni. - Jó nagyszerű, még épségben vagy. Mindjárt rendbe hozzlak.- nem tudtam jelet adni vissza neki, hogy "igen hallom, itt vagyok" vagy ehhez hasonlót. Teljesen le voltam bénulva. Egyedül a fájdalomra tudtam lassan csak figyelni. Sied finoman megsimogatta az arcomat: -Minden rendben lesz. - amit láttam utoljára az a bátorító mosolya volt...és ennyi