Bajuszom

Történt tegnap, tehát nem évekkel ezelőtt. Habár ezelőtt nem is történhetett volna, hiszen amióta itthon vagyok - huzamosabb ideje – növesztem a szakállamat. Ám szakállnak az még nem mondható. Inkább valamilyen kezdeményezés, avagy egy felmérés, miszerint lenne igényem egy bajuszra.
Bajusz… ha kimondom ezt a szót, azonnal a régi idők, férfiak, mogorva emberek, és a néptáncosok jutnak eszembe. De nem értem, hogy miért. Egyik sem stimmel, hisz nem csak régen volt jellemző, nem csak a mogorva emberek viselnek, viseltek szőrzetet, illetve a néptáncot képviselőkön kívül is vannak, akik ezzel az ajakékkel élnek. Az, hogy csak férfiak viselnek bajuszt, ezt a véleményemet megtartanám. Nem vetném el, amennyiben senkinek sincs ellenére. De aztán… kit zavar, ha a levesfőzés, s kóstolás közben a háziasszony arcszőrzetébe beleragad a zsír? Még ilyet…
Na de! Ne térjünk el a témától! Úgy érzem, muszáj ezt az élményemet megosztanom a világgal. Vagyis… azzal, aki olvassa ezeket a sorokat. Ha éppenséggel egy levest főző, s majd kóstoló asszony vagy, aki az otthonlét miatt nem borotválkozik, kérlek lapozz tovább.
-  Bajuszom! Engedelmeddel elmesélném a tegnap történteket.
- Ahogy gondolod, Levente. – válaszolt egy lágy hang.
Az engedéllyel élvén, elmondom az izgalmas napjaim estéjének egyikét.
Az egész helyiség köd mámorban ült. Levegőt is már alig kaptam. Úgyhogy muszáj voltam kinyitni az ajtót. A családom többi tagja már a fürdő előtt tolongott, tudniillik ők is le szerették volna mosdani magukról a port.
Láttam, mennyien vannak. Inkább visszacsuktam az ajtót. Nem mertem a szemükbe nézni, hisz azokban mérges tűz égett, kellemetlen türelmetlenkedéssel keverve.
Kiabáltak, hogy jöjjek ki. Bevettem a számba a fogkefét, eljátszva a fogmosást,  s úgy ordítottam vissza: - Egy pillanat!
Nem volt túl meggyőző, de ezt ők is tudták.
Sietni kezdtem, rutinosan letöröltem a párát a tükörről, s lám, nem hittem a szememnek! Mosolyogtam! De nem magamtól. Bennem félelem bujkált, hogy a többiek mindjárt kirángatnak. Ellenben az arcom, vidám volt. Megengedtem a csapot, bevizeztem a fogmosáshoz szükséges extra-deluxe-ultra-high-technologi-Uknow-smart fogkefémet, s amint az ajkamhoz emeltem, fájdalmat éreztem.
- Ember! Ne ilyen keményen, fáj! – kiáltott a bajuszom.
- Oh, ne haragudj, kedves…
- Martin. Bajusz Martin.
- Igen-igen. Bajusz Martin. Hogy, s mint vagy? – kérdeztem. Bár ne tettem volna.
- Hogy én, hogy vagyok? Te egy igénytelen állat vagy, borotválj le, szépen lassan, aztán mikor mondom, durvulj be. Ha felpezsdültem, még azt is megengedem, hogy megvágd magad.
- De nem akarlak leborotválni, dús bajuszt szeretnék.
Miután ezt kimondtam, sírásra állt a szám. Hirtelen szomorú lettem. Csodálkoztam ettől a nagy érzelemváltástól. Aztán megszólalt a bajuszom:
- Én…szp…én sosem leszek dús bajusz. – sírta el magát. – Mindegyik lány csak kinevet miattam téged.
Láttam a fájdalmat a bajuszomon. De megszólaltam mégis:
- Ez lehet. De egyszer szép, finom, dús bajusz leszel! Én hiszek benned. Meg amúgy is: amelyik lánynak nem tetszel, az majd lecsókol téged a számról.
Ezzel befejeztem a fogmosást. Bementem a szobámba, lefeküdtem aludni. Mielőtt még elnyomott az álom, megsimogattam, s jó éjszakát kívántak az én pici harcosomnak.