Hívó szó •Thiam•

Fejezet

A veszekedés teljesen hallható volt még Theo szobájában is. Feszültség már tapintható volt mikor megérkeztek Liamékhez, és ahogy a chimera felsétált a szobájába, meg is kezdődött a szócsata.
Stiles, Scott és Liam érzelmekkel túlfűtve veszekedtek egymással arról, hogy Theo pontosan mit is keres Liammel. Hogy miért lakik vele? Hogy Liam miért védi? Miért bízik benne?
És Theo csak hallgatta. Nem tudott mást tenni. Ha lement volna csak tovább ront a helyzeten, viszont egyszerűen nem tudott megülni. Valami nem volt rendben.
Lent tovább folyt a vita, miközben a chimérában is egyre csak hangosodott valami. Valami akarta őt. Érezte.
Theo mostmár mintha kívülről látta volna magát. Tovább ült a sötétben az ágya szélén, de mostmár aranyan világító szemekkel. Tekintete üres volt, ahogy lassan felemelkedett és az ablak felé fordult. A hívás egyre csak erősödött, ahogy Theo már az ablakot nyitotta.
- HÉ HÉ NEM VESZITEK ÉSZRE?- ordította el magát hirtelen Scott.
- Mégis mit?- fordult felé Liam.
- Valami nagyon nincs rendben.
- Miről beszélsz?- szólalt meg most Stiles.
Eközben Theo kiugrott az ablakból és érkezést követően egyből az erdő felé vette az irányt.
Hívja őt.
De nem csak őt. Már az egész természetfeletti világ megtelt a hívó szóval. De Theo tudta, hogy csak őt akarja hívni. Lüktetve ismételte a nevét, és az erdő vele együtt visszhangozta.
Még hallotta, ahogy Parrish kocsija beáll a felhajtóra és beront Liamékhez, de nem foglalkozott vele.
Oda kell érnie mindenki előtt. Neki kell az elsőnek lennie. A Nemeton őt akarja, és csakis őt.
- Ti is érzitek, igaz?- rontott be a pokolkutya Scottékhoz.
- Igen- válaszolta az alfa- De mi lehet ez?
- A Nemeton. Újra éledt. És hív valakit.
- Theo!- kiáltott fel Liam, miközben felfutott a szobája felé. Nem érdekelte, hogy zárva van az ajtó. Olyan nagy erővel rúgta be, hogy az teljesen kiszakadt a tokjából, de még jobban megijedt az üres szoba és nyitott ablak kombójától.
Theo már bent járt a sűrűjében, de még így is hallotta, ahogy a béta az ő nevét kiáltja. De mindez nem számított. Az erdő is az ő nevét lüktette, és akárcsak a vér az erekben, ő is egyenesen haladt a szív felé. Az erdő szíve felé. Közeledett a Nemetonhoz.
- Eltűnt!- rohant le a lépcsőn Liam. Soha nem mondta volna ki hangosan, de aggódott. Tudta, hogy a chimera meg tudja magát védeni, de ez a Nemeton. Ezellen nem lehet harcolni. Ezellen senkinek sincsen hatalma. Neki van hatalma felettük. És nagyon úgy tűnik, hogy Theot maga alá vonta.
- Még nem járhat olyan messze!- szólalt fel Scott.- Ha előbb találjuk meg őt, vagy a fát akkor meg tudjuk állítani mielőtt még bármit is tesz.
Egyikőjük se tudta, mit érthetnek azalatt, hogy bármit, de nem akarták megtudni. Meg kell találniuk a chimérát, méghozzá minél hamarabb.
Csakhogy nem tudták, hogy ő eközben már ott állt előtte.
Szemei az arany árnyalatainak legerősebbikjén világítottak, ahogy az előtte tűzpirosan izzó Nemetont nézte. Hiába volt hozzá közelebb, itt kicsit mintha meggyengült volna a hipnózisa és Theot elárasztották a saját gondolatai.
Akármit akar tőle ez az ősi fa, nem lehet túl szép, ha ilyen erősen hívta magához. Viszont még ennek a tudatában se tudott eltávolodni tőle. Túl sokáig állt ott. A Nemeton úgy fogta újra közre őt, mintha az igazi gyökereivel kapta volna el. A lüktetés újra felerősödött és Theo nem tudott tovább egy helyben állni.
Eközben Scotték már az erdőben kutatták a fát, de az rejtőzött előlük. Nem akarta, hogy megtalálják. Neki csak a chimera kellett. És őt már meg is szerezte.
Ekkor óriási fény árasztotta el az éjszakai sötétségbe burkolózott erdőt.
A Nemetonból áradt, ahogy Theo rátette a kezét annak teljesen sima felületére. Liamék egyből a fény forrását kezdték el követni, de a fény már mindenhonnan áradt. Egyszerűen nem lehetett megállapítani merről érkezik.
- Miért csinálja ezt?- kiáltott fel Stiles, ugyanis a fény mellé, egy erős zúgó hang is társult.
- A Nemeton nem szereti, ha valaki babrál a természetfelettivel.- válaszolta Parrish, akit pokolkutya létére is teljesen másik irányba terelt az ősi fa.- Gondolom Theo a chimera létével babrálásnak számít.
Nem volt esélyük, de Liam nem akarta feladni. Nem adhatta fel. Nem adhatta fel Theot. Erős mély lélegzetet vett, és addig keresett a sok illat között, amíg meg nem találta a halványan ott derengő fiú illatát.
Nem érdekelte, hogy a többiek követik-e. Megindult az illat irányában, és habár alig látott az erős fényben, tudta merre menjen.
A fény halványúlni kezdett ahogy közeledett a fához, majd amikor odaért a lélegzete is elakadt.
Theo ott ült törökülésben a fa közepén. Tekintete teljesen lefelé irányult, haja az arca egészét eltakarta. A Nemeton pedig az ő szívverésére lüktetett körülötte narancssárga színben. A chimera habár egy mozdulatot sem tett, egész teste félelmet sugárzott.
Liam odaakart hozzá rohanni, és átölelni. Elakarta mondani neki, hogy minden rendben lesz, és, hogy együtt hazamennek. De amint megpróbálta, két erős kar ragadta meg hátulról és rántotta őt vissza.
- NE- ordította el magát a béta- ODA KELL MENNEM HOZZÁ.
- Nem lehet!- fogta vissza a fiút Parrish- A Nemeton nem akarja, hogy odamenj! Úgy söpörne el téged, mintha csak beléd csapna egy villám!
Erre már Liam is lenyugodott és tovább fürkészte az előtte pár méterre lévő mozdulatlan fiút.
Scott és Stiles is befutottak és amint meglátták a Nemetonon ülő chimérát, megtorpantak.
- Theo?- kérdezte Scott egy óvatos lépést téve a chimera felé.
Theo ekkor lassan felemelte a fejét és tekintetét az előtte álló csapatra vezette.
Szemei még mindig aranyan villogtak, de pupilláknak már nyoma se volt. Az egész szeme ijesztő aranyba burkolózott, teljesen üres és semmitmondó tekintetet adva ezzel a chimérának.
- Mi a fene történt vele?!- kérdezte ijedten a béta, ahogy megpróbált közelebb araszolni a fához, de Parrish újból visszarántotta.
Ekkor a Nemeton hirtelen elhalványult. Theo szemei visszaszűkültek eredeti méreteire és egy pillanat alatt kihunytak. Kihunyt a fény belőlük, a fénnyel együtt pedig az élet is.
Theo élettelenül terült el a fa tetején, ahogy a Nemeton hívása is megszűnt.
Liam ekkor szakította ki magát a pokolkutya szorításából, és a chimera nevét ordibálva rogyott a holtteste mellé.
Szólította, rázta őt, ahogy a könnyek utat törtek maguknak az arcán, de már késő volt. Theo fejét az ölébe helyezte és ekkor a béta olyat tett, amit egy béta sem tudhatna.
Szemei felragyogtak, fogai, karmai ki nőttek, ahogy szorítása megerősödött Theo körül, és akkorát üvöltött az éjszakába, hogy beleremegett az erdő. A levegő is megfagyott. Nem csak Liam kiáltásától, hanem attól is, ahogy a Nemeton lassan újra aktiválódott alattuk.
A fa lassan, évgyűrűről-évgyűrűre ragyogott fel újból, fényével teljesen elfedve ezzel a rajta lévő Theot és Liamet, Scotték elől.
Most az alfán volt a sor, hogy megpróbáljon a bétájához rohanni, de Parrish őt is elkapta.
- Meghalsz, ha odarohansz!
- De így lehet, hogy Liam hal meg!
A fény erre még egy utolsó teljes vakságot okozott, mielőtt újra, ezennel végleg kialudt volna.
És ekkor pillantották meg, ahogy a két fiú egymással szemben fekszik. Szívverésük egyszerre, olyan erővel lüktetett, hogy az erdő szinte velük együtt csinálta.
Mostmár egyikőjük sem mozdult. Nem tudták mit tegyenek. Tudták, hogy Theo és Liam élnek, de féltek mi történne, ha odarohannának hozzájuk. Így vártak, bár maguk se tudták, hogy mire.
Hogy mit tett a Nemeton?
Hogy mit tett Liam azzal, hogy Theo mellé futott?
Ám mielőtt még még több kérdés merülhetett volna fel bennük, Scott és Parrish szemei, hirtelen felragyogtak. Semmi átváltozás. Semmi kényszer. Csak ragyogtak. Jeleztek.
És ekkor ébredtek fel. Az erdőn egy újabb erőteljesen fuvallat sepert végig, ahogy mind Theo, mind Liam lassan kinyitották saját, ragyogó szemüket. Szinte egyszerre, szinkronban ültek fel, szemkontaktusukat egyszer sem megszakítva, de ekkor már Scotték is látták, min lepődtek meg ennyire.
Az egykori béta és chimera immáron vörösen és kéken izzó szemekkel néztek egymásra.
Mint egy alfa, és a bétája.