Nem ide jöttem, nem ezt akartam!

Viszontlátás

  Az ég meghasadni látszik egy pillanat erejéig, és a felhőtömeg úszását egy fénycsóva szakítja meg. Szinte észrevehetetlen maradt volna az ember számára, ha nem hagyott volna maga után egy magas alakot, ki most a landolás nehézsége miatt a földre csuklik. Vagyis, ha pontosabbak akarunk lenni, a tetőre. Még nem igazán lokalizálta be magát, így cseppet sem zavarja holléte (oh, az édes tudatlanság). Négykézlábra emelkedik, az eső kegyetlen módon bántalmazza vékony ingén keresztül is sápadt bőrét, és hosszú sötét fürtjei is csapzottan tapadnak karakteres arcára. Haját hátracsapva felül, így látását immáron semmi se zavarja, a vízcseppek tökéletes ívet alkotva landolnak a szakadt nadrág hátsó részén. Zöld villanás fut végig az alak körül, mire külseje kifogástalanra rendeződik, a rongyolódások kisímulnak, a vérfoltok eltűnnek, mintha sose törték volna meg az anyag színének monotonitását.

Körbetekint az illető, és a felismerés pillanatában kínjában felnevet, miközben hitetlenül megrázza a fejét. Hát persze, hogy ide hoztál. - emeli fel a kezében lévő aprócska, ám annál ragyogóbb követ, mely az iménti rázós útért volt felelős. - Annak az egoistának is pont egy átjáró alá kellett építenie monumentális tákolmányát! - bosszankodik tovább, miközben feláll, hogy a tető széle felé sétálva jobban szemügyre vehesse az eső áztatta New York képét. Másfél évvel ezelőtti inváziónak immáron nyoma sincs, az épületek magasságukkal versenyeznek  egymással, az utak egyenletessége már-már unalmas látvány. Az emberek menedéket keresve sietősre fogják lépteiket, az autók ablaktörlői elégedett kutyákat megszégyenítő módon ingadoznak a szélvédőkön. Túl békés a hangulat az újonnan érkező lelki viharához képest. Beljebb lép egy métert, kis híján felbukik egy kiálló betonszegélyben, melynek funkciója azóta nincs, hogy odakerült.

- Nornokra mondom már! - újabb dühös káromkodás hagyja el a vékony, rózsaszín ajkakat, melyeknek teljesen szokatlan az ilyenfajta megnyilvánulás. - Lehet zseninek vallja magát, de hogy inkább ízlésficamos, az biztos. Ki rak ki a tetőre egy óriási A betűt, ráadásul körbekerítve? Bizarrabb, mint Nidavellirr elátkozott bányái. - huzza el fintorogva a száját. - Hel, lehetne ennél rosszabb?

- Talán valami baj van a dizájnnal? - érkezik mögüle a hangszórók által torzított túlságosan is ismerős hang. - Pedig adtam borravalót is eskü.

- Édes lányom, az iménti kérdésemet költőinek szántam, de köszönöm, hogy ily' mértékben törődsz atyáddal! - morog Loki az orra alatt, majd sarkán megpördülve a tulaj felé fordul, karjait dramatikusan széttárja és előveszi legcsábosabb mosolyát. - A birodalom legidegesítőbb halandója személyesen a bádogdobozával együtt, hát mily' megtisztelő!

- Igazából nem kötöszködésből, de istenséged látogatott meg engem, ha esetleg nem tűnt volna fel. - mutat körbe Stark, mintha a körülöttük lévő nedves levegő bármire is bizonyítékul szolgálna.

- Nem tehetek arról, hogy pont az útba kellett építene ezt a... hogyan is nevezzem dolgot.

- Tákolmány. Mintha az előbb ezt a szót használtad volna rá. Nos nézd, a térképeken nem szerepeltek varázslatos utak és azok végállomásai, úgyhogy ezért igazán nem hibáztathatsz. Na de a lényegre térve, itt felejtettél valamit a legutóbbi látogatásod során? Csak mert utánad csupán a törött padlót találtam, se fogkefével, se töltővel, se pulcsival nem futottam össze.

- Nagyon szellemes, Stark. - ha az irónia folyadék lenne, akkor most az isten szájából Niagara-szerűen folyna ki. Bár vonásai szokás szerint maszkot öltenek, nem nehéz kitalálni, hogy igazán nincs ínyére az adott szituáció. - Éppenséggel nem ennél a megállónál szálltam volna le, csakhogy téged idézzelek.

- Hát? Csak most kapott el a kalauz, hogy nincs jegyed, vagy mi? - nevet fel saját értelmetlen poénján Tony, miközben a páncél taszítóit még mindig készenlétben tartja arra az esetre, ha esetleg a másik félnek elege lenne a könnyed baráti csevelyből.