Nem ismersz de te is belém rúgsz.
Kihasználsz s szó nélkül elfutsz..
Egyedül hagysz mikor a legnagyobb szükségem lenne rád,
Majd azzal jössz, hogy "megváltoztál".
De hisz egy lény a ruhában, csak annyi vagyok.
Kibe a szennyed bele taposhatod.
Tagad le hogy ismersz,
Hisz mások előtt szégyellsz.
Mond hogy úgysem viszem semmire,
Hogy életem fék nélkül száguld a semmibe,
Hogy a depressziót be kéne fejezni,
Hogy nem kéne minden semmiségen sírva fakadni.
Mond hogy túl sokat nem szabad elvárni,
Na meg hogy nem kéne egy átlagos beszélgetésbe többet beleképzelni.
Mond hogy naiv vagyok, hogy hittem a játszmádba,
Hogy bele futottam a jól kitervelt csapdádba.
Nevess rajtam hogy vártam rád,
Hogy azt hittem te majd megérted szívem panaszát.
Csak vicces tudod, mert én ott lettem volna neked ha éppen minden kötél szakad,
Hogyha a nehéz napokon nincs ki utat mutat.
De elfáradtam, azt hiszem..
A bizonytalanság mi nyomja lelkem.
Mit vársz tőlem? Mond van-e nálad menedék?
Vagy marad a magány mi szép lassan felemészt.
De válasz nem érkezik,
A szívem még mindig érted epedezik..
És már a haragom lángja sem éget,
Elcsitultak a kedélyek.
De tudod bonyolult az élet,
Nem minden úgy megy ahogy reméled.
És ismét örökös körforgásba estem.
Még mindig várok rád, azt hiszem...
