Ismerős arcok közt, ismeretlennek érzem magam.
"Nem illek ide."- suttogom, majd egy hamis mosollyal leplezem magányom.. hasztalan.
Segélykiáltás kép, téged kereslek a tömegben,
Csakhogy te épp mással vagy elfoglalva különösebben.
Arcon fogod, s a szemébe nézel, majd elnevetitek magatok, s te meglátod hogy nézlek.
Véletlen lenne?-átfut az agyamon ,mindeközben szememben túlcsorduló bánat éget.
Néma sikolyként tör rám a sírás, és bennem kártyavárként borul minden,
Majd lábam vezet, szaladásra késztet, és nincs cél, csakis az "el innen".
Tagadhatatlan vágy, miszerint helyébe lennék a lánynak,
Ölelnélek s karjaim közül ki nem engednélek , bárcsak.
De ő mindezt tudja, s élvezi, hogy amint a mellét kiteszi megkaphat, (szerintem).
De sajnálom, én nem vagyok ilyen, inkább bő ruha, hogy eltakarjam azt is amim nincsen..
Majd baráti kézben keresem a menedékem, csakhogy már rég nem találom.
Igyekszem, s a tőlem telhetőt megteszem, de ő leszarja magányom.
Mert most elfoglalja más, rózsaszín felhője mögül ki se lát.
Ennyit a szaváról, melyről ódákat zengett, és most mégis meghazudtolja önmagát..
Így most egyedül vagyok, lelkemig hatol a fájdalom.
Itt ülök, ahol kezdődött minden, ahol fejed pihent a lábamon.
Ahol megtehettem volna hogy egyedül hagylak, de még csak meg sem fordult a fejemben,
Azok után sem hogy akkor este másat választottál helyettem..
És tudod azok után, hogy mindig másat választasz helyettem, kibaszottul szeretlek!
De ha nekem nem is, hát higgy a szememnek..
Iszonyatosan sajnálom, hogy életem faszságait lelkem rádnyomja ,
És tudom el kell hogy engedjelek, de a szívemben mindig lesz egy hely számodra..
