"Gentleman" /JiKook ff. 18+/

Első

Nem minden úgy megy, ahogy az ember azt elképzeli. És nem mindenki olyan, mint amilyennek elsőre bemutatkozik. Sok a képmutató alak a mai világban, ezt személy szerint gyakran megtapasztalom a saját bőrömön is. Talán így váltam én is ilyesfajta illetővé. Kiskoromban mindenki elfordult tőlem. Hogy miért is? Fogalmam sincs... soha nem jöttem rá, hogy miért nem szeretett senki. De megvoltam egymagamban, egészen pontosan anyukámmal, aki még ha nem is olyan gyakran, de mellettem volt. Viszont, mint mindennek, ennek is vége lett egyhamar. Azt hittem, bízhatok benne, így megosztottam vele mélyen őrzött titkomat: A felsőbb évesek a középiskolában drogot árultattak velem, én pedig szívesen mentem bele minden egyes lehetséges alkalommal, hiszen -legalábbis akkor azt hittem- rengeteg pénzt adtak ezért cserébe. Rizikós volt, de élveztem, hogy végre van valami adrenalin az életemben, és hogy emberek vesznek körül. Nem kaptak el sosem, mindig is fürge voltam, ez mostanra sem változott. Csakhogy mostanra sokkal mélyebbre ástam magamat a bűnözésben. Sok bárba jártam régebben, akkoriban volt vége a drogdílerkedésemnek. Mint mindenki más, azok a fiúk is elárultak engem. Pontosabban, olyan dolgokat tettek velem, amikre sosem szeretnék visszaemlékezni. Azóta kissé tartok, sőt rühellem a melegeket. De mégis, leginkább velük dolgozom. Kurvákat futattok, és nem is hinnétek el, de nagyon sok srác van. Emelett, ha éppen kapok valami jobb ajánlatot, akkor szívesen ölök is embert. Viszont azért nem vagyok egy olyan alak, aki minden egyes nap gyilkolászik kedvére. Nagyon kifinomult lettem az idő elteltével, most már minden munkámat úgy végzem el, mint egy igazi profi. És nekem nem parancsolhat senki.
Ám visszatérve anyámra, nagyon szíven ütött, amikor kijelentette, hogy mostantól nem vagyok a fia, és soha többé ne keressem, ha pedig véletlenül összefutnánk -amit erősen kétlek, hiszen messzire elköltöztem tőle, hogy látnom se kelljen-, akkor kerüljem el nagy ívben. Egy szóval: idegenek lettünk egymásnak. És hogy apámmal mi lett? Jöhetnék a klisés történettel, hogy meghalt, vagy valami, és amiatt nem tudott nevelni, azonban csak anyám volt egy óriási tuskó. Elüldözte apát a kiállhatatlan viselkedésével. Most így visszagondolva nem volt valami csodálatos személy a mamám. Borzasztóan viselkedett velem, és nem véletlen, hogy valahogyan saját megélhetést akartam teremteni.
De lépjünk vissza a jelenbe. Éppen a gépbe írom a dolgaimat, hogy melyik személynek hol kell lennie, amikor is belép az egyik agyon sminkelt srác az ajtómon, amin muszáj vagyok megforgatni a szemeimet. Legalább ne lenne ennyire látványosan buzi... komolyan olyan nehéz lenne mellőzni a rózsaszín szemhélytust?
- Mit akarsz, Kyungmin? — nézem őt felvonva szemöldökömet, majd keresztbe rakom magam előtt karjaimat, és összekulcsolom ujjaimat. Itt senki sem tudja a nevemet, nem is kell nekik. Soha nem tudhatja meg egyetlen személy sem a valódi kilétemet. Ezért is viselek mindig fekete arcmaszkot, bár a jelenlegi ezüstes hajamtól nagyon elüt a színe, de mindegy. Igen, eléggé fontos nekem, hogy jól nézzek ki.
- Egy fiú... — mondja lihegve, majd kifúj egy nagyobb adag levegőt. Zavar, hogy nem kopogott, de most inkább nem említem neki. Biztos volt oka arra, hogy csak így berontott hozzám. Ráadásul liheg, tuti futott. — Akar csatlakozni a "csapathoz". — rajzol idézőjeleket a levegőbe, mire csak bólintok.
- Engedd be. — állok fel az asztalomtól, majd megigazítom a nyakkendőmet. Gyakori, hogy inget viselek. Sőt, szinte mindig ez a ruhadarab található meg rajtam, ha itt vagyok.
Nem sokkal később be is lép egy félénk kissrác, Kyungmint pedig kiküldöm azonnal. Felé lépek, ő pedig lehajtja fejét. Kicsit fel kell pillantanom rá, ámbár nem sokkal magasabb nálam. Szemügyre veszem sötét, szinte már fekete gomb szemeit és mogyoró barna haját. Ártatlan tekintettel fürkészi a padlót, mintha lenne rajta valami. Felpöccintem fejét, hogy egyenesen pislogóimba nézzen.
- Jó napot, Uram! — köszön már egy fokkal határozottabban, ami megmosolyogtat. Próbálkozik. Ráadásul annyival jobb, mint Kyungmin, hogy nincs agyon sminkelve. Bár látszik egy kicsi kontúr, de elviselhetőbb.
- Szia, Kisfiú. — becézem le, hisz nevéről halvány lila gőzöm sincsen. Ez lesz az első dolog, amit megtudakolok. — Hogy hívnak? — lépek tőle hátrébb, és vékony derekamra teszem kezeimet.
- Jungkook vagyok. — mutatkozik be. — Önt hogy hívják?
- Vagy főnöknek, vagy uramnak szólíthatsz. — terelem el a témát. Csak bólint egyet, gondolom tudomásul vette, hogy nem szándékozom elmondani neki, mi is az igazi nevem. — Szóval kurva akarsz lenni? Mégis mi miatt jutottál erre?
- Ne mondja így... olyan rosszul hangzik. — sóhajt egy aprót, majd elhúzza száját. Én visszamegyek a géphez, és elkezdek kitölteni neki egy lapot, ezerrel beírva a rendszerünkbe. Minden egyes nekem dolgozó emberről van egy kisebb oldalam, amit minden kliensük után frissítek. — Apám elvett egy undorító nőszemélyt, aki szinte látni sem akar. Vagyis... én gondolom így. Emiatt pedig szeretnék egy kicsit elszakadni onnan. Önállósodni. — már kezd meghatni. Ja, nem. Pont leszarom igazából, csak a formalitásért kérdeztem meg.
- És hány éves vagy? Sőt, gyere ide, és írd be magadról a dolgokat. — nem tűnik olyan idősnek. Max tizenkilenc. Azért remélem, nem kiskorú. Azt nem engedélyezhetem. Semmiképpen sem. Tudom, hogy az sem legális, amit most csinálok, de gyerekekkel nem vagyok hajlandó kereskedni.
- Tizenhé-nyolc. — haboz a válasz adással, de inkább nem kérdezek vissza. Biztos csak hirtelen rossz szám jutott eszébe. Vagy nemrég töltötte be a tizennyolcat, és ezért mondja így.
- Mikor töltötted be a tizennyolcat? — érdeklődöm továbbra is. Szeretem, ha sokat tudok az emberekről. Hamar meg tudom ítélni őket, és elkerülöm azokat, akikről kicsit is úgy érzem, hogy átvernének. Rajta határozottan nem vettem észre ezeket a jeleket. Persze ő is elárulna, mint mindenki más. Bárkinek fel lehet olyat ajánlani, ami miatt simán köpni tud.
- Szeptember elsején. — az nemrég volt. Most kezdődött akkor el neki az iskola. Gondolom suli után ide akar majd menekülni otthonról. Valahol talán átérzem a helyzetét.
Még pár dolgot átbeszélünk. Hogy mikortól fog dolgozni, és hogy mennyi a minimum, amit el kell intéznie, hogy kiléphessen. Alá is iratok vele egy papírt a biztonság kedvéért, amit át sem olvas, csak odafirkantja az aláírását. Hát, nem olyan körültekintő, mint én. De felmérve testét, látom rajta, hogy nagyon kelendő áru lesz. Én pedig nem szeretném elhalasztani ezt a lehetőséget. Friss hús, sokat kérhetek majd el érte. Lehet még nem is tudja, mennyire borzalmas helyre keveredett... kicsit sajnálom azért. Szomorú, hogy mennyi emberrel történik az, mint vele.
Ez volt az első alkalom, hogy észrevettem: Mennyire hasonlítunk mi egymásra.

(2021.08.27.)