Fagyos világ

1

Fagyos szél süvített a fülem mellett, a föld pedig jeges és hófödte volt amerre csak a szem ellátott. Farkasordító hideg volt, de semmit sem érzékeltem belőle. A szemhéjaim már rég csukottak, az arcvonásaim pedig békések voltak. Összegömbölyödve feküdtem mélyen, a hóba süppedve, a szél pedig rendületlen munkájával, vékony hópihe takaróval terítette be testemet. Valahogy minden olyan békés és nyugodt volt.

Megfáradtam, már csak aludni akartam, kimerevedni ebben a gyönyörű pillanatban, akár csak a festék a vásznon, ha elkészült a művész. Felsóhajtottam volna, ha lett volna erőm rá, ám mozdulni is képtelen voltam egy ideje. Kimerült minden porcikám és az álom egyre édesebb csókokat lehelt ólomsúlyú pilláimra, akár egy rég nem látott szerető lágy simítása az éjszakában. Egy jobb, könnyebb világ felé bátorított.

Még hallottam a farkasaimat a messzeségben. Egy hosszú, bánatos vonyítás, aztán még egy s még egy, kérdések, melyek ott lebegnek majd a szélben mindörökre, megválaszolatlanul. Egy részem visszavágyott, de az apró fellángolást azonnal kioltotta a következő szélroham. A cselekvéshez túl gyenge volt már ez a belső tűz, akár a pislákoló gyertya utolsó imbolygó tánca, kanócának legvégén, életének alkonyán... a teljes sötétség beállta előtt. Az utolsó pillanataiban is gyönyörű. Utóbbiban nem reménykedtem, noha ez a vidék az örök tél és fagy országa, így hosszú időn át megőrzi majd az időben megrekedt testeket olyannak amilyenek életükben voltak.

Talán egyszer majd mégis rám talál a falka, talán nem... mindegy már, hiszen addigra „én" már nem leszek itt, hogy köszöntsem őket.

Inkább...legközelebb, ha lehet...én is...közéjük...szeret...nék...szül...et...ni....