Fagyos világ

2

Nehéz léptek, s alattuk friss hó ropogása törte meg a táj csendjét. Még a szél is megszelídült, s óvatos, lágy szellő alakjában porolta a környező erdő fenyőágairól a hópelyheket. Mesés látvány volt, ám a vastag szőrmébe burkolódzott alak egy pillantást sem vetett a csendes téli tájra. Széles vállain keresztben egy fiatal szarvas hánykolódott, kiontott élete apró cseppekben hullott alá nyakából, szeme pedig üvegesen meredt a hátrahagyott hatalmas lábnyomokra. Rossz napot választott a kóborlásra, a férfi pedig jót a vadászatra.

Összébb húzta meleg prémjét a mellkasán és letekintett a különös teremtésre, akit bal karjával szorosan magához ölelt. Apró volt a férfihez képest, olyannyira, hogy könnyűszerrel befért teljes valójában annak kabátja alá. Nem is volt más választása, ha életben akarta tartani. És éppen, hogy még az élők közé tartozott, egy hajszálnyira volt az örök álomtól. Szívdobogása lassú és gyenge volt, lélegzete ki-kihagyott, bőre pedig sápadt és jeges volt akárcsak a hó, ami körülvette őket.

A férfi eltűnődött, hogy kerülhetett egy ilyen csodaszép teremtés a vidék eme zord szegletébe, hisz még soha életében nem látott hozzá foghatót, s elbizonytalanodott vajon tényleg az-e, aminek azt először gondolta, s nem csupán álomkép, amelyet magányos elméje festett sovány vígaszként.

***

Tűz pattogott nem messze tőlem, és az égő fenyő s gyanta illata keveredett egy hatalmas fazékban bugyogó étel illatával. Ez a látvány fogadott, amikor a szemeimet fogva tartó ólomsúlyok végre elengedtek s csendes megilletődöttséggel konstatáltam, hogy még élek. Ráadásul, egy rönkházban voltam, biztonságban a tél jeges karmaitól, amelyek majdnem teljesen felemésztettek legutolsó emlékeim szerint.

Lustán pislantottam egyet, kettőt, hármat, ki tudja mennyit. Lassan forgott az elmém és a testem fáradtságtól volt terhes. Álom hívogatott, ezúttal a békés, pihentető, ami az élőkre jellemző. Nehéz volt ellenállnom és az sem segített a helyzetemen, hogy selymesen puha szőrmébe voltam burkolva kellemes melegben, mert szemből a tűz melengetett a hátam pedig egy forró kályhának feszült. Kényelmemben felsóhajtottam és lassan megnyújtóztattam merev végtagjaimat.

Félálomtól mámoros pillanatomban, nem éreztem furcsának, hogy a „kályha" megmozdult és mély szuszogást hallhattam, miközben a hasamnál fogva valami közelebb húzott a jó meleghez, hogy még a folyton hideg lábaim is hozzáértek. Elégedetten hümmögtem egyet, majd átadtam magam a fáradtságnak. A falkával sem volt ez máshogy, hatalmas bundás testek egymáson, hol ez, hol az mozdult meg netán riadt föl nyúlkergetőző álmából.

Velük álmodtam. Ismét ott voltam a barlangban és a kezeimet melengettem közel a tűzhöz, a balomra pedig az Alfánk telepedett le. Nagy fejét az ölembe hajtotta és mély morrantással szusszant egyet. Akaratlanul is vastag, füstösen fekete bundájába mélyesztettem örökkön fagyos ujjaimat és kényeztetni kezdtem simításokkal és vakargatásokkal, amire elégedetten lehunyta kobaltkék szemeit és kinyújtotta megfáradt végtagjait.

A többiek is a tűz körül heveredtek le, ugyan masszív bundájuk megvédte őket a zord hidegtől, ami odakint áradt, de ki ne élvezné ki a hőt, mely még a lelkükre is balzsamként hatott a jeges éjszakákon, ha miattam úgyis táplálni kellett a lángokat.

Egy újabb tagunk lépett be a barlangba, követve a hosszú járatot a fényforrás felé. Halk nyüsszögésére kaptam fel a fejem, olyan keserves volt a hangja, hogy elszorult a szívem. Szólásra nyitottam a szám, de valamiért egy hang sem jött ki a torkomból. Megrázta krémszínű ménjét és még hangosabb nyüszítésbe kezdve, felém ügetett majd hátra döntött és ahol csak ért elhalmozott nyálas farkaspuszikkal, hogy aztán végül körém gömbölyödjön hatalmas testével egészen beterítve. Ő volt az Alfánk egyik fia, azok közül, akik még velünk maradtak. Sok tekintetben hasonlított az apjára, kétség sem fért hozzá, egy nap a nyomdokaiba lép, avagy saját falkája lesz. Erős volt benne a vezetői vérvonal.

És ő volt a legjobb barátom.

Nedves orrát a halántékomnak nyomta és felborzolta rőt hajamat, majd lehajtotta fejét és mélyen beleszagolt a nyakamba.

„Ylva"

Lehunytam a szemem és megvakargattam a füle alatt. Ha eddig nem jöttem volna rá, most már tudtam, hogy csak álmodom, hisz sosem tudná kimondani a nevemet egyikük sem.

„Nem látom hol vagy! Kérlek gyere haza."

Ismét felerősödött a nyüsszögése és egészen magához préselt.

„Szükségünk van rád...szükségem van rád..."

Én csak mosolyogtam s mosolyogtam. Tudtam, hogy ez csak a saját lelkem vágyakozásának megtestesülése, ám tisztában voltam azzal is, hogy miért nem lehet. Készen álltam akár meghalni is értük, hogy ne érje őket semmi kár a jelenlétem miatt. Én már...sohasem mehetek vissza.

A létezésem egy megoldatlan rejtély volt, amelyre kétlem, hogy valaha is választ lelek. Az biztos, hogy nem tartoztam ide. Nem csak hozzájuk, ebbe a világba se. És ezt mások is megtudták, így hát cselekednem kellett.

„Ylva, ástin min..."

Suttogta érzelmektől folytott hangon.

„Ne hagyj el."

***

Jobb színben volt. Határozottan visszatért belé az élet. A férfi óvatosan kibújt a lány teste mögül és egy fát dobott az izzó parázsra, majd megkavarta és egy-két kóstolás után levette a tűzről a ragut. Még szét kellett szednie az aznap ejtett vadat, így nem maradhatott tovább tétlen. Túléli, gondolta, s még egy utolsó pillantást vetett a békésen szuszogó teremtés felé, mielőtt felöltötte csízmáját s kabátját, majd kilépett a friss hóesésbe.

Nemrég kezdhetett rá, mert csak vékony rétegben terítette be a szarvas testét, ám olyan sűrűn esett, hogy a férfi kénytelen volt behúzódni a háza oldalából kiugró féltető alá, amely a farakásokat igyekezett óvni a teljes behavazástól. Itt gyakorlott mozdulatokkal nekilátott a bőr lenyúzásához és a friss hús feldarabolásához. Nem tartott sokáig, a legnagyobb része úgyis a füstre vagy a sóba került, a férfi mégis sietősre fogta a dolgot és egész idő alatt a különös emberlányon járt az esze.

Mert, hogy az volt. Legalábbis majdnem biztos volt benne. Egyetlen oka amiért kételkedett az a szépsége volt. Hiányoztak belőle az állatias arcvonások, furcsa volt, hogy a hideg időjárás ellenére a teste csaknem szőrtelen. A végtagjai nem voltak elkorcsosulva és a színe sem volt mindennapi. Sosem látott még ilyen árnyalatú hajat. Akár az alkony utolsó meleg napsugara.

Talán így nézhettek ki egykoron valaha? Morfondírozott, egy újabb combcsontra mért suhintás alkalmával. Erről csak ősi feljegyzések voltak, de ha a férfi jól sejtette, mindent megmagyarázott volna, hogy miért kezdték el az ősei kiskedvencként tartani az embereket. A férfi szemében nem sok hasznuk volt az ágymelegítésen kívül és rendkívül nehezen lehetett tartani őket. Ezért sem volt igénye egyre sem, noha megtehette volna, nem látta bennük azt a vonzást, amelyet mások igen. Sok klántagja egyenesen tenyésztette őket. Élvezni való lények voltak. A minőségibbek értéke olyannyira magas volt, hogy a klánfők nem egyszer megajándékozták egymást különlegesebb példányokkal előnyösebb alkuk érdekében.

Ám így felmerült a kérdés, hogy hogyan kerülhetett egy ilyen ősi vérvonalú egyed a fagyhalál szélére a vadon közepén. Ki volt a gazdája és miért hagyta el? Megrázta a fejét. Szinte azonnal elvetette ezt az eshetőséget és a ház felé pillantott, ahol még mindig bizonyára békésen aludt a teremtés. Ostoba lenne az, aki akaratlagosan válna meg egy ilyen tüneménytől. Talán megszökött. Igen ez sokkal valószínűbb volt.

Már ha valóban emberlány és nem valamilyen eltévedt tündér. Valóban sosem látott még hozzá foghatót.

Ahogy végzett beleszúrta böllérkését a faasztalba, amin dolgozott és egy marék hóval letisztogatta vértől mocskos kezeit. Még egyszer körbenézett, hogy mindent elrendezett-e, majd fogta a megmaradt, számára haszontalan részeket, nyesedékeket és a közeli erdőbe vitte, ahol szétszórta az arra járó éhes ragadozóknak.

Ideje volt jobban szemügyre venni az emberlányt.