Lehetett volna szép - Maxim de Winter

Egyetlen

Maxim elkeseredetten vetette le magát lakosztályának íróasztalához. Teljesen elveszettnek érezte magát. Ezt a fiatal, szőke lányt látta kiútnak az őrületből, s most ő is nemet mondott neki. Nem haragudott rá, nem volt dühös. Az utolsó csepp volt, a már színültig töltött pohárban.

Tollat és papírt ragadott, majd írni kezdett.
Három levelet írt. Egyet Beatricenak, egyet Frank Crawley-nak, egyet pedig a fiatal társalkodónőnek.

Döntött. Már korábban megfogant benne a gondolat, most pedig véglegesítette. Elmondta a levélben, mit miért tesz. Beatrice levelében végrendeletét írta le, Crawley-éban temetésének körülményeit, ház körüli teendőket, valamint megköszönt neki mindent, amit érte tett. Szinte meglepte, mennyire könnyen megírta mindkét levelet. Azt hitte, nehezebb lesz elbúcsúznia nővérétől és Franktól, de nem érezte annyira nehéznek. Manderley-re gondolt. A tengerre, a szobákra, a folyosókra - évszázadok eleganciájára. Hiányzott neki, de most azt sem érezte annyira intenzívnek, mint várta. Elővette a harmadik papírt, rázott egyet a tollán, és a laphoz érintette a hegyét. Nem tudott írni. Nem tudta, mit írhata. Felidézte az autózással és sétákkal eltöltött délutánokat. Megelevenedett előtte a lány mosolya, a szél, mely a hajukba kapott, a szikrázó napfény. Látta a tengerpartot, érezte a homokot a lába alatt. Újra hallotta a csilingelő nevetést és megelevenedett előtte az egyik legkedvesebb emléke Monte Carlóból. A lány rosszul szabott szoknyát és kötött pulóvert viselt és elbűvölve nézte a végtelenbe nyújtózó tengert. Maxim mondott neki valamit, de arra már nem emlékezett, mit. Tréfa lehetett, mert a lány neveti kezdett. Maxim erre odalépett hozzá, köré fonta a karjait. A lány a mellkasához simult és tovább kacagott. Finoman eltolva magától, Maxim a szemébe nézett, ahogy felpillantott rá. Még mindig mosolygott, s ez őt is mosolyra késztette. Egyik kézfejével óvatosan végigsimított az arcán, a lány pedig lehunyta a szemét. A következő pillanatban már a férfi ajkai érintették a száját.
Maxim elmosolyodott a papírlap fölött, de az emlék hamar mosolyból könnyeké vált, melyeket zaklatott pislogással próbált eltüntetni. Írni kezdett. Keze kecsesen siklott a papír fölött, ahogy leírta, nem okolja a lányt, s megérti. Úgy döntött, ő lesz az első és az utolsó ember, aki tőle tudhatja meg, mi történt valójában Rebeccával. Csak írt és írt, olykor megrázva a tollat. Megköszönte neki, hogy társa volt ebben a pár hétben és leírta, hogy elfogyott belőle a remény.
Hirtelen egy sós csepp hullott a lapra, elmaszatolva az utolsó mondat közepét.

Én igazán szeretlek, és őszintén sajnálom, hogy nem voltam elég jó. - Maxim

Aláírta, s azzal késznek érezte a levelet. Belehajtotta egy borítékba, megcímezte, aztán a másik kettő tetejére tette.

Körbenézett a szobában.

Kofferjai készen feküdtek az ágyon. Összepakolt, hogy ne másnak kelljen majd.
Nagyot sóhajtott. Felállt, visszatolta a széket a helyére, aztán felhúzta a cipőjét, kabátját, nyakába akasztotta a kedvenc sálját és magához vette a leveleket. Kilépett a folyosóra és még egyszer visszanézett a szobára. Hangosan fújta ki a levegőt, ahogy bezárta az ajtót.
A társalkodónőnek címzett levelet a recepción adta le, a másik kettőt feladta postán. Mikor már az autóban ült, s a szikla felé vezetett, újra és újra megjelent előtte az a végzetes éjszaka. Rebecca nem volt tisztességes ember, de a vére mégis az ő kezeihez tapadt. 

A bűntudat aljas dolog. Lassan, biztosan őröl fel, belülről.

Felért a sziklára. Az autó megállt, ő pedig a kormánynak döntötte a fejét. Átgondolta még egyszer, mint már oly' sokszor korábban. Lassan kiszállt, kabátját, sálját az ülésre tette, és elindult a szirt széle felé. Maga előtt látta és hallotta Rebecca fölényes hangját, ahogy elmondja neki, hogy nem szereti. Soha nem szerette. Nem azért lett a felesége, mert rá vágyott. A pénzre vágyott, a fényűzésre...és Manderley-re.