Lemon Cake - short stories

Yin és Yang

Réges-régen történt eme história, mit most elmesélek nektek. Hogy pontosan mikor, azt talán már annak szereplői sem tudnák megmondani, bár mi tagadás, egyikük sem éles memóriájáról ismert. Eme történet is csupán részletekben jutott el hozzám, annak ellenére, hogy a fiatalok életére mekkora befolyással is voltak ezen események. Ezért is bátorkodom papírra vetni, mielőtt szereplőink feledékenysége miatt örökre a homályba veszne.

Két főszereplőnk, nevezzük őket nevükön, Wen és Aroh, két teljesen más környezetből jöttek. Mondhatni ég és föld voltak, csupán egyetlen dolog volt bennük közös, egy mi végül összekovácsolta életüket. Furcsa módon ez a dolog nem más volt, mint életük utolsó napja. Wen tizenhét esztendős volt akkoriban, míg Aroh már bőven a huszonegyet taposta. Míg előbbi egy gazdag báró egyetlen fia volt, utóbbi egy jobbágy család harmadik szülöttje. Semmi köze nem volt kettejüknek egymáshoz, de a fekete halál mely akkoriban tombolt nem válogatott, gazdag vagy szegény, egyaránt a halál martalékává vált eme vésznek köszönhetően. Milliók vesztették életüket nap mint nap, a két fiatalt sem kímélve. Kérdezhetnéd most, drága olvasó, hogy milyen történet is veszi kezdetét két főszereplőjének halálával, úgy, hogy kettejük útja még csak össze sem ért, de türelem, a történet még csak most veszi kezdetét. A most leírt események ugyanis nem a két fiatal életét, hanem annak vége utáni eseményeit meséli el. Ne is tagadd olvasó, mindig is vágytál arra, hogy felfedd a halál utáni élet évszázadokon át nyúló rejtélyét! Hát eljött az idő, hogy lerántsam eme titok elől a leplet.

Wen és Aroh ugyanazon a napon haltak meg, míg sok más ezer ember. Azonban abban a pillanatban, hogy a két fiatalt elnyelte a sötétség és szenvedésük, mit a szörnyű betegség okozott elmúlt, nem a sokat hallott semmibe, de még csak nem is a menny vagy pokol kapujában találták magukat. Helyette síkitások hangja töltötte meg a vakító fehérségben úszó területet, mely szó szerint a semmi közepeként festett a két értetlen szempár előtt. A nagy fehérségben egy árva lelket sem lehetett látni, az egyetlen jele annak, hogy mások is tartózkodtak az épületnek nem igazán nevezhető létesítményben, a fájdalmas ordítások és nyögések hangjai voltak, mik oly közelről hallatszottak, mégsem lehetett látni semerre forrását. A vörös hajú mellette lévő, megviselt, rongyos ruhát viselő társára tekintett, meg sem próbálva uralni arcizmait, melyek rögtön egy a fekete hajú által sokat látott undorodó grimaszba torzult. Aroh nem szólt semmit Wen arckifejezését látva, részben mert megszokta, hogy az emberek így néznek rá, részben, mert észrevette, hogy bár a fiatalabb arca undort, szemei félelmet sugároznak és kétségbeesetten kapaszkodót keresnek. Wen sosem volt még ilyen helyzetben, rangjából adódóan egész életében minden adott volt neki, sosem voltak megválaszolatlan kérdései és sosem fordult elő vele, hogy teljesen elveszett lett volna. – Név? – bukkant elő hirtelen a semmiből egy – mostani ismereteinkből már tudott, hogy kentaur, de az akkori emberek nem igazán ismerték ezt a szót – ló szerű lény, melynek felsőteste teljesen emberi volt. A két fiatal, kik még sosem láttak ehhez hasonlót megszeppenve álltak, még Wen herceg is hirtelen elfelejtett beszélni, holott csekély ideig tartó életében – és még holtában is – messze földön is ismert volt folyton csacsogó jelleméről. – Név? – kérdezte a lény, türelmetlenül dobbantva egyet patájával. – W-Wen, Wen Frommel – kiáltotta a vörös hajú. A lény végigmérte a tetőtől-talpig remegő vörös hajút, majd a mellette lévőre pillantott ugyanezen a tekintettel. – Aroh Cosini – válaszolta a másik, ellentétben társával teljesen nyugodtan. – Wen, Aroh, üdvözöllek titeket a Másvilágban! Kövessetek! – dobbantott a kentaur, majd elnyelte a fehérség. A két fiatal furcsán nézett abba az irányba, ahol pár perce még a lény állt, majd más lehetőség híján maguk is megindultak.
– Ez itt az első szint, a bűnösök szintje. – bukkant elő ismét a kentaur, immár egy teljesen vörössel borított szobához érkezve, mely színe inkább a vértől vált ilyenné, mintsem festéktől vagy egyéb szertől. A sikolyok és fájdalmas nyögések is innen származtak. Kínzóeszközök ezrei voltak láthatóak, mind egy-egy emberen alkalmazva újra és újra. – Ne aggódjatok, ha követitek a szabályokat sosem kell visszatérnetek erre a szintre, ha mégis úgy adódna, a legnagyobb büntetés is csupán 1000 év szenvedés – vetette oda félvállról a lény, enyhe pánikot okozva a vörös hajúnak, de még Aroh szemeiben is felcsillant a félelem piciny szikrája. – Menjünk is tovább, bűzlik ez a hely. A következő szint, a vezeklés szintje. Ide kerülnek azon emberek összessége, kik életük során követtek el bűnt, vagy éppen megbánással lelkükben hagyták el az élők sorát. Ez a szint a legletargikusabb, egyszer itt felügyeltem egy hétig, következő fél évben azon gondolkodtam, hogyan vessek véget az életemnek. Ez már csak azért is vicces, mert idefent mind halottak vagyunk. – nevetett a kentaur saját viccén, de látva, hogy társasága nem csatlakozik hozzá torkát köszörülve tovább baktatott. – Ez itt a harmadik szint – lépett át még egy kapun, immár egy színekben gazdag területre érkezve. A két fiú – bár Aroh arcán nem igazán látszott – ámuldozva nézte az előttük megjelenő tájat. Azt mondani, hogy meseszép volt sem volna túlzás, hisz teljesen olyan volt, mint a tündérmesékben megjelenő helyeket képzelnénk. – Ez itt az új világ. Ahogy ti emberek hívjátok a menny, bár szó sincs semmiről istenségről, Jézusokról meg még annyi sem. A legtöbb újonnan érkező egyed ide kerül, de nem mind maradhat itt. Egyetlen hiba és a legalsó szinten találod magad, ahonnan visszakapaszkodni évezredekbe is telhet. De ez nem is fontos számotokra, ugyanis a ti helyetek nem idefent van. Mit ne mondjak, szerencsés példányok vagytok. Ritkán esik meg, hogy valaki a legfelső szinten végzi, arról meg még mióta világ a világ nem hallottam, hogy valaki már első napján a másvilágban oda kerüljön. – sóhajtott nagyot a kentaur – Két évezredem ment rá, mire egyáltalán megtudtam, hogy létezik még egy szint. Mindegy is, gyertek velem, a főnök már vár rátok. – A két fiú talán először a kentaur érkezése után egymásra tekintett, szemeik nagyobbra kerekedve – még Aroh-é is –, mint a három szint alatt. Egyikük sem úgy festett már, mint ideérkezésük pillanatában. Wen hosszú, vörös haja immár lágy fonatban hullott hátára, míg eddig hordott barna ruháját egy hófehér köpeny, és ugyanabban a színben pompázó pongyola váltotta fel. A másik fiú átváltozása azonban ennél is nagyobb volt. A zsírtól csomókban álló fekete haja, most frissen omlott hátára. Piszkos bőre tiszta volt, láttatva ezzel jóképű arcvonásait és zöld színben pompázó káprázatos szemeit. Rongyos viselete helyett most ugyanolyan ruhák borították testét, mint a másik fiúét, fehér helyett éjfekete színben. Wen ámuldozva nézte az idősebbet, de mire megszólalt volna, hogy csodálatát szavakba is öntse, egy furcsa nőszemély jelent meg előttük. Haja a szivárvány minden színében pompázott, és annak ellenére, hogy magassága alapján úgy festett, mint egy kislány, a két fiú azonnal érezte, hogy egy felsőbbrendű lénnyel találkoztak. Lábuk automatikusan mozgott, térdre ereszkedve várták, hogy a teljesen aranyban öltözött nő eléjük érjen. – Micsoda rendes ifjúk – szólalt meg a nő, hangja szinte zene volt minden ott tartózkodó fülének. – Üdvözöllek titeket a Másvilágban, a nevem Meridia. Azt hiszem már ti is rájöttetek, de... halottak vagytok. Viszont aggodalomra semmi ok, szerény személyem ugyanis kiválasztott titeket és úgy döntöttem segíthettek irányítani az emberiséget. Na, mit gondoltok? Csodásan hangzik mi? – A két fiú döbbenten nézett a Meridia nevezetű nőre, míg a mellettük álló kentaur fejét fogva pillantott főnökére. – Főnök, nem erről volt szó! Mi lett a beszédével, amit megírtunk?
– Oh az? Kidobtam, túl hivatalos volt meg flancos. – A kentaur frusztráltan prüszkölt a nő szavait hallva, majd a két fiúra tekintve sóhajtva kezdett magyarázkodni: – Elnézéseteket kérem a főnököm miatt. Alig egy évezrede vette át az irányítást, és mint látni lehet igen gyerekes maradt. A negyedik szint, amiről korábban meséltem, a halál utáni lét legfontosabb eleme. Mi, a Konzílium tagjai vagyunk azok, kik az élőket és holtakat egyaránt felügyeljük. Mondhatni, mi végezzük azt a munkát, mit odalent egy Istennek nevezett ürgéről hiszitek, hogy teszi. Az észt pedig kicsit hiányoló főnököm arra akart kilyukadni, hogy immáron ti magatok is a Konzílium tagjai vagytok – fejezte be a kentaur – ki bár bemutatkozni elfelejtett, de azért elárulom, hogy Cerberos néven ismert – még nagyobb zavart hagyva szavaival. – Yin és Yang. Ez az új nevetek – tette hozzá Meridia suttogva, szavai éppen hogy elérve a két fiatalhoz. Így kezdődött hát kettejük története. Aroh és Wen – vagy ahogy a jelen időkben ismertek Yin és Yang – azóta is teljesen különbözik mindenben, amiben csak lehet. Ez odáig vezetett, hogy manapság már egy mondás szól róluk: „Az ellentétek vonzzák egymást", hisz minden ellentét dacára, ők ketten azóta is boldogan élnek, az embereket – és talán téged is, kedves olvasó – felügyelve...
– Hé főnök! Igyekezz már! Járvány tombol odalent, te meg ahelyett, hogy az újonnan érkezőket nyugtatnád meg, már megint azt az átkozott kütyüt nyomkodod! – kiáltott Ying a színes hajú nővel, aki a Földről csempészett laptopját sietősen összecsukva szaladt ki, hogy kivételesen a munkáját is végezze, újabb befejezetlen történetet hagyva maga után.