Lemon Cake - short stories

Yohannak

Vajon hol siklott félre minden? Talán, már első alkalommal, mikor betévedtem a kávézódba? – azóta is bánom, hogy hagytam magam rávenni a kávéd megkóstolására – Esetleg, amikor teljesen leégve munkáért könyörögtem és esélyt adtál nekem? – erre azóta sem vagyok büszke – Vagy, amikor felajánlottad, hogy megtanítod nekem a jelnyelvet, miután többszöri nekifutásra sem sikerült kiolvasni az írásod? Mindennap látni téged teljesen természetessé vált, ahogy az alkalmanként tartott jelnyelv leckék is. Normális főnök-beosztott kapcsolatunk volt... Amíg meg nem szólaltál. Szerelem első hallásra? Nem, nem igazán. Nem voltam szerelmes, de a mély hangod vonzott, mint mágnes a párját. Huszonhét évem alatt, sosem vonzódtam senkihez ennyire, azt pedig el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer egy férfi hangja váltja ki ezt belőlem. Ezután egyszerre vágytam arra, hogy újra és újra halljam, és igyekeztem elkerülni, hogy megszólalj a jelenlétemben. Nem szerettél beszéni, mert zavart, hogy nem hallod a saját hangod, de ennek ellenére előszeretettel szóltál hozzám, amikor csak alkalmad adódott. Mintha tudtad volna, már akkor is. Mocskosnak éreztem magam és furdalt a lelkiismeretem amiért szégyenteljesen használom fel a hangod esténként, vagy a mosdóba zárkózva. Utáltam magam és emiatt téged is kerülni kezdtelek, már amennyire ezt megtehettem a kis kávézóban. De egy titok sem marad sokáig az, hamar rájöttél mindenre, vagy ha nem is első alkalommal, másodszor én magam mondtam ki. Az első alkalom... már az sokként ért, hogy nem undorodtál tőlem, azt viszont álmomban sem képzeltem volna, hogy olyan helyeken érintesz majd, melyet eddig férfikéz sosem érintett a sajátomon kívül. Ezután biztos voltam benne, hogy kerülni fogsz, vagy egyszerűen kirúgni az etikátlan viselkedésem miatt, de következő nap már megint azon kaptam magam, hogy engem érintesz. Egyikünk sem értette mi is történik pontosan közöttünk, de mindkettőnknek megvolt az oka arra, amit tesz. Legalábbis igyekezted a múltaddal magyarázni, de tényleg csak ennyi volt?

Miután oly sokszor szóltál hozzám, direkt hergelve, egyre jobban felbátorodtam és merészebb lettem veled szemben. Már nem te csináltál mindent. Tapasztalatlan voltam, mindketten azok voltunk, de együtt feltérképeztünk egy új, eddig ismeretlen világot. Mint kiderült nem én voltam az egyetlen perverz, míg engem a hangod, téged a jelelésem izgatott. Furcsa párosítás, de valahogy pont így volt jó.

Aztán jött még egy fordulat. Az elején minden a testiségről szólt, szinte semmit nem tudtunk egymásról. Talán jobb lett volna, ha így is marad... Lassanként egyre többet tudtál meg rólam, míg én is megtudtam, hogy egy régen barátnak vélt ember miatt süketültél meg. Megtudtam mit szeretsz, mit utálsz, hogy túlságosan is védelmező vagy, ha valaki fontos neked és hogy bár mindenkivel kedves vagy, nagyon kevesek ismernek téged valójában. Én is azok egyike voltam.

Tudtam, hogy kezdek beléd szeretni. Sokszor mondtad, hogy aranyos vagyok, de régebben nem vert hevesebben tőle a szívem és nem lettem tetőtől talpig piros. De te is kezdtél máshogy tekinteni rám. Nem tudom, mikor kezdődött nálad, de egyszer csak sokkal törődőbb lettél és megcsókoltál. Különös nem? Annyi mindent csináltunk már, de mindezidáig egyszer sem csókolóztunk. Abban a pillanatban, hogy az ajkaid az enyéimhez értek tudtam... tudtam, hogy teljesen elcsavartad az eszem, és én is a tiéd. Kár, hogy egyikünk sem volt elég bátor, hogy színt valljon. Húztuk egymás agyát, mindketten féltékenyek voltunk másokra, de egyikünk sem lépett. Megrekedtünk. Már nem voltunk barátok extrákkal kapcsolatban, de együtt sem.

Aztán jött az a lány. Azt hiszem örökké hálás leszek neki. Csak egy szimpla kérdést tett fel, azt is udvariasságból, de a hetek óta tartó feszült helyzet közöttünk megindította a nyelvem, és míg ő kérdésére, csak egy megszokott „Jól vagyok" -ot várt volna, én elmondtam neki mindent, ami a lelkem nyomta. Kiadhattam magamból, bár utána nem a legjobb döntéseket hoztam. Veszekedtem veled, ideges voltam magamra amiért gyáva vagyok, és gyerekes módon rajtad töltöttem ki. Mosolyszünet. Mindketten gyávák voltunk, holott körülöttünk már mindenki jól tudta, hogy ez valami több.

Aztán végül megtörted. Nem tudom, hol siklott félre a kapcsolatunk, de sosem fogom elfelejteni azt a napot. Teljesen elvörösödve mutattad felém a telefonod, miután egy teljes hétig alig beszéltünk egymással. Azt gondoltam bocsánatot kérsz, vagy kiakarsz békülni, de arra nem számítottam, hogy szerelmet vallasz. Egyetlen szó volt a telefonodba írva, de az elég volt, hogy a szememből megeredjenek a könnyek. Emlékszel mennyire bepánikoltál? Mindig morcos voltál, amiért visszagondolva hangosan nevettem rajtad. Az volt az első napunk egy párként.

Aztán jött a közös élet. Nem volt mindig könnyű, de valahogy mindig megoldottuk. Boldogok voltunk. Együtt voltunk. Azt hittem a mézeshetek, csak baromság. Azt hittem mi nem leszünk olyanok, mint a többi pár, hogy sosem fogunk veszekedni, hogy örökké a kis rózsaszín ködünkben fogunk élni. Tévedtem.

Mi romlott el? Mi okozta végül a vesztünk? Ha tudnám, hol rontottuk el visszatekerném az időt és magamhoz láncolnálak. Nem hagynálak aznap elmenni, ragaszkodnék ahhoz, hogy velem maradj. De nem tettem. Aznap összevesztünk te pedig kirohantál. Ennek már lassan egy éve. Egy éve, hogy utánad futottam, hogy a két szememmel lássam, ahogy az az autó fékezés nélkül megy feléd. Egy éve, hogy sírva szálltam melléd a mentőbe. Egy éve, hogy felébredtél és semmire nem emlékeztél a kapcsolatunkból. Egy éve, hogy úgy élsz még csak nem is tudod, hogy létezem.

Felakartam adni. Azt akartam, hogy boldog legyél nélkülem. De akkor miért írom most mégis mindezt le? Fogalmam sincs. Talán ez az utolsó reményem. Azt akarom, hogy boldog legyél nélkülem, de én nem tudok boldog lenni nélküled. Ezek a sorok az utolsók, amiket feléd intézek. Ezután feladom, ígérem. Elrontottuk. Elrontottam. De szükségem van rád! Talán sosem kapok választ erre a levélre. Talán azt hiszed valami őrült vagyok. Talán a levelem a kukában végzi. Nem számít. Meg kellett próbálnom. Nem adhattam fel próbálkozás nélkül. Nem, ha rólad van szó. Sajnálom!

Szeretlek, Yohan!