Játszd el és érezz

Vezess el..

Dohos sátor,füst,cigaretta szag..Az állatok trágyája, néha kibírhatatlan..De nincs sok választásom..
-Pakolj már te szerencsétlen! Ha egy óra múlva nem tudunk elindulni, felesleges mennünk!- üvölt rám Robert,a cirkusz vezetője, és egyben tulajdonosa. Felmerülhet a kérdés, miért nem szólok vissza,amikor így beszél velem. Egyszerű oka van, mert kirúgna.. Itt ő dönti el kinek van, és kinek nincs maradása. Egyedül ő felel mindenért, már kerek 2 éve. Sokkal jobb volt amikor még az édesapja irányított mindent.. Mr.West áldott jó ember volt,kellően szigorú,de remek személyiségű ember.. Sajnos két évvel ezelőtt eltávozott tőlünk, így egyértelműen fia, Robert West vette át a cirkusz irányítását. Sajnos rendkívül fejébe szállt az irányítás mánia. Eddig artistaként dolgozott, viszont mostmár csak felügyelőként van jelen. Megvárja amíg bemutatják és megtapsolják. Ilyenkor mindig színes,flitteres, csillogó zakót és nadrágot vesz fel, és öntelt mosollyal fordul a nézők felé,nem is sejtik milyen ember ő valójában..

A felszólításra elindultam hát segíteni a pakolásban. Mindig rám marad a zebrák beterelése, hihetetlen..
-Dan,tudnál segíteni egy pillanatra?- hallottam meg Jazmine vinnyogó hangját. Le merném fogadni, hogy megint nem találja az elefánt fej díszét.
-Megyek már, csak beterelem az zebrákat!
Mindig én segítettem mindenkinek, így a saját munkámmal rendszerint elmaradtam. Így sokszor kaptam fejmosást lustaságomra hivatkozva.. Mondhattam bármit.. De mit tehetnék, más munkát el sem tudnék képzelni. Amióta az eszemet tudom velük vándorlok országról-országra. Emlékszem,a szüleim is itt dolgoztak, épp egy előadás előtt születtem meg,Párizsban. Édesanyám artista volt, kiskoromban mindig csodáltam ahogyan a lovakon csak úgy ugrál,vagy az elefánton hogyan lovagol.. Hihetetlen volt. Édesapám személyzet volt,tigriseket és zebrákat idomított. Sokat segítettem neki. Ám 7 éves voltam,amikor mindkettőjüket elveszítettem. Kigyulladt a sátor egy előadás közben,a bohóc leejtett egy tüzes karikát.. A sátor le volt zárva,mivel kint hűvös volt az idő.Legelőször a közönséget mentették és engedték ki, köztük engem is,mivel a nézőtéren ültem. A szüleimért sírtam, láttam,ahogyan apa maga előtt tolta anyámat,majd föntről leesett valami,hirtelen előrelökte anyát,ő pedig ott halt meg. A látottaktól alig kaptam levegőt,csak arra fókuszáltam,hogy kijussak,ám arra kaptam fel a fejem,hogy egy idegen férfi a karjaiba kap engem és egy nálam jóval fiatalabb kislányt,majd oldalra kezd villámgyorsan velünk futni. Nem értettem,majd pillanatokkal később jutott csak el a tudatomig,hogy megmentette az életünk. Ha nem ránt el minket, körülbelül 20 emberhez hasonlóan minket is agyontaposott volna a menekülő,ijedt elefánt. Hirtelen feleszméltem a kábulatból és körülnéztem, véres kilapult végtagok mindenhol, undorító látvány volt. Sírni kezdtem.. Eszembe jutott..Anya is ott állt..
Végül valahogyan kijutottam a sátorból, ám annak módjára nem emlékszem. Könnyeimtől fuldokolva ültem messze a még fel-felcsapó lángoktól,amik magával ragadták az általam legjobban szeretett két személyt. Senkim sem maradt. Nem láthattam többé édesanyám lágy mosolyát,ahogyan édesen szuszogott mellettem, miközben együtt aludtunk a szénakazalon..Nem hallhattam ahogyan mesét mond nekem,örökre elvesztettem őt, úgy ahogy apát is.
Szaggatottam vettem a levegőt,és próbáltam nem a látottakra gondolni,nem ment,zokogtam és az egész testem betöltötte a megtestesült fájdalom.

Az emlékek hatására egy apró könnycsepp buggyant elő a szememből,amit rögtön le is töröltem, ennek már 11 éve,de nem igazán tudom feldolgozni. Gondoltam rá,hogy elmegyek innen,hisz az emlékek miatt nehezebb mindezzel megbírkózni,de annyi minden ide köt. Képtelen lennék elmenni.

Végül egy hosszadalmas óra után el is indultunk, elvileg most Párizsba megyünk.A szülővárosomba.. 18 éve voltam ott utoljára,amikor anya világra hozott. Biztosan büszke rám,hogy itt vagyok és nem adtam fel. Ez mosolyt csalt az arcomra.
-Hé Daniel!- kiáltott hátra Robert- Csak szólok előre,hogy most te segítesz a vendégeknek megtalálni a helyüket, és a gyerekeket is te rakod fel a tevékre és az elefántra is.
-Rendben- sóhajtottam szomorúan. Utáltam ezt a feladatot, általában mindig Jack szokta megkapni,de mivel ugyanabban a beosztásban vagyunk, néha nekem is muszáj ezt elvállalni. Nem olyan kellemes mindig mindenkivel szóba elegyedni,veszekedni a sok gyerekkel és szülővel, állandóan variálnak. Hosszadalmas, ráadásul fárasztó is.

Bár most volt egy különösen jó előérzetem..