Ő

1.

Vele álmodtam. Annyi idő után ismét. Azt hittem, már soha nem történik meg újból, erre tessék. Oly sok időt töltöttem azzal, hogy végre elfeledjem és ne kínozzon ez az érzés, erre egy buta álom mindent tönkretesz. Meg se tudnám számolni hányszor történt már meg, mégis minden alkalommal megvisel.
De ez most más volt. Sokkal intenzívebb, sokkal szenvedélyesebb. És sokkal valóságosabb. Most ő csókolt meg. Saját akaratából. Gyomrom beleremegett, annyira rég óta vágytam erre a pillanatra. Szívem belesajdult, majd' megszakadt. Egy pillanat volt csupán az egész, mégis, abban a csókban benne volt minden.
Aztán felébredtem és szertefoszlott a remény, ismét elhagyott, s mind ami maradt, pusztán a sóvárgás, amit már jól ismertem.
Lassan négy éve így élek, de mindez az én hibám, csak magamat okolhatom. Gyáva voltam, nem tudtam, hogy szeretem. Nem tudtam, hogy szerethetem. Akkor még nagyon fiatal voltam és elveszett, de ma már tudom, hogy ő az, akire mindig is vágytam. Őt keresem mindenhol, őt vélem látni mindenkiben. Hozzá hasonlítom az embereket. Miért nem apadnak ezek az érzések? Miért nem tudok végleg továbblépni ahogy ő tette? Hisz ő minden bizonnyal túltette magát és éli az életét anélkül, hogy egy gondolatot is pazarolna rám. De én... reménytelen vagyok, azt hiszem.
Néha eljátszadozom a gondolattal, hogy nem felejtett el, hogy ő is gondol rám. Bár úgyis tudom, hogy valószínűleg nem. Nem gondol rám.
Bármikor írhatnék neki, megkérdezhetném hogy van, mi történik vele. De hogy magyaráznám meg az évekig tartó hallgatásom? Miért nem írtam? Miért nem kerestem? Nem csak gyáva voltam, vagyok is. Annyiszor elszántam magam, de végül inamba szállt a bátorságom, egyre csak arra gondoltam, nem boríthatom fel megint az életét, valószínűleg nagyon jól érzi magát nélkülem és nem hiányzom egy fikarcnyit sem. De aztán ilyenkor mindig felütötte a fejét egy gondolat, miszerint nem lehet, hogy semmit nem jelentettem neki. Nem lehet, hogy csak úgy elfelejtett. Nem lehet, hogy nem hiányzom. Majd a soron következő gondolatom az volt, hogy mégsem hiányzom és örül, hogy nem kell velem foglalkoznia. Csak teher voltam számára az összes hülyeségemmel és problémámmal.
És ez így ment újra és újra az elmúlt években, ezen eszmefuttatások eredménye mindig az lett, hogy mindent hagytam úgy, ahogy volt. Nem kerestem, s lassan ismét elfelejtettem őt.
Másik teljesen indokolatlan dolog a féltékenységem volt. Ha megláttam egy képét amin mással volt, mindig kombinálni kezdtem. Nem tudtam, hogy csak velem volt túl közvetlen, vagy tényleg vonzódik a lányokhoz. Ha az utóbbi, akkor a másik lány akár a barátnője is lehet. Ha fiúval volt, akkor meg azért szorult össze a gyomrom, mert lehet ő volt a párja. Állandóan agyaltam, hátha kiderül valami, hátha rájövök mi is a helyzet, de soha nem jutottam semmire.
Így hát szép lassan feladtam. Kezdtek halványulni az érzések, én is továbbléptem, volt egy kapcsolatom is. Azt hittem szeretem a párom, de néha még akkor is őrá gondoltam. Volt ebből jó pár vita, féltékenykedés, s én csak megvonni tudtam a vállam. Mardosott a bűntudat. Nem szabadna így éreznem. Szeretnek engem és én viszontszeretem. A kapcsolatnak vége lett, és kiderült, csalfák voltak az érzelmeim. Ettől csak mégnagyobb bűntudat kerített hatalmába, majd' elnyelt. Nem akartam hazug lenni. Nem akartam csak színlelni az egészet. Akkor és ott én őszintének éreztem, tudom. De most mégis hazugságként hat.
Annyi idő után összeszedtem a bátorságom és írtam neki. Aznap éjjel álmodtam vele. Azóta is vágyom rá, hogy újból láthassam. Eddig szégyelltem elé állni, de már tudom, meg akarom menteni azt, ami még menthető. Ha csak barátok lehetünk, én már boldog vagyok. Megelégszem azzal, hogy lássam, halljam, tudjam mi van vele. Ebben reménykedem.
Türelmetlenül várom a találkozót. Minden perc egy kínszenvedés, és még nagyon sok napot kell kibírnom. A várakozásba lehet belepusztulok.