Who is the enemy?

1. rész

-Natalie! Gyere, segíts az öcsédnek a házijában!- Szólt anyám a szokásos kedves hangján. Szem forgatva raktam le a könyvet a kezemből, amit előszeretettel ki is olvastam volna, ha most nem kéne mennem segíteni az öcsémnek tanulni. Persze ezzel nem lenne semmi baj, ha érdekelné is a dolog, és nézne engem annyiba, hogy legalább leírja amit mondok, nem pedig kér meg rá, hogy én tegyem meg. 

Természetesen erre volt már példa. 

 -Mond, mit nem értesz?- Ültem le Louis mellé. -Az egészet!- Tolta elém a füzetet, ő pedig elő vette a játékait.

 Kikerekedett szemekkel figyeltem ahogyan elkezd játszani.

 -Most nem, Loui, most nem. Tudom, hogy megtudod csinálni, szóval csináld meg, és ne a játékaiddal játssz!- Álltam fel, mire ő is meglepődött. 

-Anyaaaa Natalie nem segít!! Kötekszik veleem!- Kiáltotta el magát Louis. Ilyenkor megtudnám fojtani. De nem tehetem meg. -Nati! Mi az hogy nem segítesz? Na meg hogy képzeled, hogy kötekszel a kisebbel? Nem szégyenled magad? Idősebb létedre mutathatnál is valamit!-

 Jött dorgálni anyám. Mint mindig. Hihetetlenül elegem van. Nem is kell mondanom, hogy semmilyen kötekedés nem történt. Csak bele fáradtam folyton a magyarázkodásba, hogy védjem magam, hogy bebizonyítsam a saját anyámnak, hogy én nem követtem el semmit. Egyszerűen már nem érdekel. Ezért is indultam meg az ajtó irányába. Felhúztam a cipőmet, felvettem a dzsekimet, és kinyitottam az ajtót.

-Anyaa! Natalie elmegy!!- Fogja már be, az istenit.

Otthagyva a házban, mindent, és mindenkit, azokat akik azt az érzést keltik bennem, hogy felesleges vagyok számukra, hogy amúgy nem is szeretnek. Indultam meg a közeli erdőbe. Ahová mindig menekülök amikor el akarok szaladni a világ elől. 

Beljebb sétálva, egy sziklás területhez értem. Onnan gyönyörű a táj. Meseszép. 

Leülve a hideg kőre, felhúzva a lábaimat, majd azokat átölelve kémleltem a mesebeli tájat.

Ahol csak én voltam. Azok az érzések nélkül, amik már majdnem megfojtottak. De ide kijövök, és egyszerűen a fojtogató gondolatok elengednek. 

Az a baj, hogy általában mindig ez történik. Csak durvább, mert néha verekszünk is az öcsémmel. Persze ez természetesen hat, mert hát testvérek vagyunk, ám, magam sem tudom miért, de nem tekintem annak. Pedig szeretném, de egyszerűen nem megy.

7 éves voltam amikor megszületett. Már amikor megszületett is lehetett észre venni azt, hogy hozzám már senki sem jön oda, már nem szól hozzám senki, mindenki csak a kisbabára volt kíváncsi, hisz a családtagok, akik jöttek mindig, őt tekintették igazi családtagnak. Engem soha. Én csak feledésbe merültem.

3 éves voltam amikor édesapám elhagyott, mert nem jöttek ki jól anyámmal, és a nagyszüleim sem preferálták ezt a kapcsolatot köztük. Ijesztő, de még mindig emlékszem arra a jelenetre, amikor le ült össze pakolni a ruháját, én meg, a kis rózsaszín tüllömbe oda totyogtam hozzá, megkérdezve azt, hogy legalább elkísérhetem e. A válasz nyilván nem volt. 

Pedig én szerettem. Nagyon. Úgy, ahogy egy három éves kislány szeretheti az apukáját. De őt nem érdekelte. 

Így tartunk ott, hogy lassan 15 éve nem látott engem, és én sem őt.

Pedig nekem iszonyú nehéz volt feldolgozni azt, hogy elhagytak. Volt egy idő amikor magamat hibáztattam, de azt még nekem is be kellett látnom, hogy egy három éves kislány nem sok mindent tehetett azért hogy elhagyják. 

Négy voltam, amikor a nevelő apám beköszöntött az életünkbe, és azóta is itt van.

Nagyon szeretem, mintha az édes apám lenne, de néhol itt is megütközik az a dolog, hogy valójában nem az édes apám. 

Amit néha sajnáltam, és el is elmélkedtem azon, hogy mi lenne ha.. De inkább mindig abba hagytam, hisz értelme nincs sajdítani a szívem. 

A  fájdalmas kimondott szavak és mondatok tettek azzá aki vagyok. Azok határozták meg, hogy miként viselkedek.

Számtalanszor össze törtem, azok miatt, amiket mondtak nekem. Fáj.. de, erősnek tartom magam, ezért is léptem túl. Ezért is tartok ott ahol. Ezért is van egy saját világom, amit az évek során építettem fel, amit nem tudnak lerombolni, mert nem hagyom. Mert az a hely az, ahol nem érhetnek azok az engem tönkre tenni akaró dolgok.

És így lettem én, az a lány, akit már hiába próbálnak tönkre tenni, földbe döngölni, csak kacagok egyet amiért megpróbálták.