Who is the enemy?

2. rész

Megelégelve a már lehűlt levegőt, a lemenő nap mellett indultam meg vissza az "otthonomba".

Halkan nyitottam ki a bejárati ajtót, vettem le a dzsekim és a cipőm, majd elindultam a szobám irányába, csak nagyon sötét volt. De efelől nem kellett aggódnom, mert anyám egyszer csak felkapcsolta a villanyt.

-Ki vagy te, hogy csak gondolsz egyet és elmész? Mert te Adams vagy? Azt hiszed neked mindent szabad?- Jött közelebb anyám, és egyre fentebb emelte a hangját. Ki jött erre apa is.

-Mi van már megint?- Jött ki a háló szobából álmosan.

-Semmi, semmi, csak Natalie azt hiszi neki mindent szabad. De téved! Számtalanszor csinálja ezt velünk, hogy fogja magát és elmegy. A visszabeszéléséből is elegem van! Tanulhatna az öccsétől, az legalább szeret engem, és tiszteli a szavam!- Az említett személy, pedig ki sétált a szobájából, oda ment anyához, és megölelte. Közben engem nézett, és szemeivel villámokat szórt felém. Hát nem egy szép család? Szerintem is.

Csak unottan álltam ott, hisz ez a "szent beszéd" gyakran előfordul.

-Valerie, szivem..- Fogta meg Michael anyám karját.

-Nem unalmas ez már Michael? Hm? Mindig ez van! Nincs egy nyugodt hétvégém! Milyen gyerek ez..- Fogta anya a fejét. -Olyan mint az apja!- Undorodva mondta, és suttogva. De meghallottam.

Szemeim elkerekedtek, hisz sok mindent mondott életem során, de ezt még nem vágta a fejemhez.

-Ez volt az első és utolsó Natalie!- Ezzel anya karon ragadta Michaelt, és bementek a szobájukba. Az ajtó résnyire nyitva volt hagyva. 

Louis csak diadalittasan, és lenézően nézett rajtam végig, miközben besétált a szobájába.

És akkor most mondjátok meg, hogy ezek után, a gyűlöleten kívül mi mást érezzek?

Mert azt érzek. Sajnos.

Elsétáltam a szobájuk előtt. Beszélgettek.

-Michael, én ezt nem csinálom tovább. Nem megy! Minden hétvégén ez van.- Sóhajtott anyám.

-Nem fogom a nagy anyjához küldeni, mert jó dolga is lenne ott, meg nem az ő kötelessége. Felkeresem az apját, és oda küldöm. Eddig én küszködtem vele, most ő jön.-

A szívem összerándult amikor ezt kimondta, és szemembe könnyek szöktek, pedig egyszer megtanultam nem sírni. 

Úgy látszik elbuktam. Megint...

Beszaladtam a szobámba, és magamra csuktam az ajtót. 

Nem tehetik ezt velem. Nem teheti.. Ugye nem teheti?

Lecsúsztam a földre, majd lábaimat felhúzva, ráhajtva a fejem törekedtem arra, hogy ne sírjak. Mert nem sírhatok. Nem gyengülhetek el. 

Most éreztem azt, hogy a magam köré épített falak leomlani látszanak. Szörnyű érzés.

Főleg, hogy senkim sincsen. Mert engem mindenki utál, és megvet. 

És itt kellett eldöntenem azt, hogy összetörök, megint, vagy fel állok, és szembe nézek az ellenségeimmel.

Mondanom sem kell, hogy a második opció nyert. Ezért is felálltam, egy mozdulattal letöröltem a könnyeimet, melyek végig folytak az arcomon, majd kivettem a bőröndöm. 

Akkor essünk túl rajta..