Hotel Del Luna

1 fejezet : Véletlenek nincsenek

A hideg szél megcsapta az arcomat, ahogy kitettem a lábam a kocsiból. Habár magam is szégyelltem bevallani, a múltkori lengyelországi utazás után igencsak fázós lettem... Ennek lassan már három éve, mégis gyakran megkapom a mára már ikonikussá vált jelzőt:"Ne fázzál már annyira". És bár most is iszonyatosan fáztam, mégis az elém táruló látvány tompította ennek hatását. Egy gyönyörű fákkal körülvett hotel előtt álltunk, amely mintegy két emelet magas körülvéve egy hatalmas kerttel, közepén pedig egy tóval. Utoljára ehhez hasonlóval egy Poirot könyvben találkoztam, bár ott végül az idili környezet varázsát megzavarta egy gyilkosság. Még szerencse, hogy mi most nem egy könyv szereplői vagyunk.

- Kedves Panni, ha befejezte a bámészkodást kérem fáradjon be velünk. – szólított meg egy távoli hang, melyre ösztönösen a hang irányába fordultam és szembetaláltam magam a kissé már dühös egyetemei professzorommal Dr. Sztankay Imrével, és két csoporttársammal Rebekával és Félixel.

Valójában csak azért álltunk meg ennél a balatoni hotelnál február közepén, amikor jóformán a madár se jár erre, mivel az éjszakára jósolt ónos eső miatt Sztankay tanár úr nem vállalta, hogy éjszaki is vezessen, ez a hotel pedig kis kerülővel ugyan, de pont útba esett. Időnk pedig még volt, mint a tenger, hogy odaérjünk 3 nap múlva megrendezésre kerülő németországi klasszikus film fesztiválra. Ami azt illeti hatalmas mákunk volt, hogy elhozott minket. Választhatott volna akárkit, mondjuk alapszakos hallgatókat, de ő mégis minket választott, így ez tényleg hatalmas elismerés a részéről.

Amint beléptünk a hotelbe úgy éreztem magam, mint anno Miss Marple mikor kislányként belépett a Bertham hotelbe. A hatalmas, fából készült recepció mellett helyet foglalt a fehér fotelekből és kanapékból álló előtér, ezek mögött helyezkedett el a lépcső és a lift, míg jobb oldalt egy ajtó vezetett a bárba és az étterembe. Sztankay ezalatt otthagyott minket és előre ment rendezni a foglalást.

- Tiszta zsír, hogy itt maradunk éjszakára. – huppant bele Félix egy fehér bőrfotelbe. Két lábát hanyagul széttárta, és egyértelműen kényelmi pozicióba helyezkedett. – Mindjárt leszakad ez a szar kint, és nem az életem célja, hogy egy autóbalesteben halljak meg.

- Tényleg eléggé gáz kint az időjárás. – nézett ki Bekka a finom függönyök mögött. – Mondjuk azért kicsit creepy, ha csak mi leszünk itt. – csavarta meg egyik szőke hajfürtjét, mely gyakori szokási volt, ha kissé ideges.

- Nem hiszem. – mosolyodtam el finomam. – Hiszen itt lesznek a dolgozók is.

- Attól még simán megölhetnek álmomban. – tárta szét a kezét a szőke lány.

- Akkor engem is simán megölhetnek, mert én vagyok a szobatársad. – néztem rá együttérzően. – Sőt amilyen szerencsém van, engem ölnek meg előbb.

- Hé, hé és mi lesz velem, aki valszeg Sztankayval fogok egy szobán közösködni! – ugrott fel a szőkefiú, majdnem felborítva az előtte lévő üveg dohányzóasztalt.

- El kell keserítsem Félix, önnek külön szobát foglaltam. – szólalt meg a semmiből Sztankay tanár úr. – Persze azért nem kéne törnie és zúznia, értem én anélkül is, hogy kimondhatatlanul szeret engem.

- OOO, én nem úgy gondoltam, csak azt beszéltük, hogy... - kezdett bele a fiú

- Nem érdekel, hogy mit beszélt Félix, itt vannak a kulcsok. – nyújtotta felénk póker arccal, kicsit sem fenyegetően a két kulcsot. – Ha szeretnének vacsorázni, azt ajánlom rendezkedjenek be. Alig egy óra múlva tálalják. Ha pedig maradna fennmaradó idejük, azt nyugodtan eltölthetik pletykálkodással. – a végszót mintegy jelentőségteljesen megnyomva elment.